Minden pokolra szállás előszobája maga a valóság. És talán pont ebben van a lényeg: az összemosódó határvonalakban. Ha azonnal nyilvánvaló lenne, hogy ami hétköznapi dolognak látszik az valójában meredek csúszda a mélybe, akkor lehet kevesebb lenne az erőszak, a nőgyilkosság. Akkor talán még időben ki lehetne lépni egy-egy helyzetből. Akkor talán Pippa Bacca sem hal meg. Carolina Bianchi előadásának a címe: A Noiva e o Boa Noite Cinderela (A menyasszony és a Jó éjt Hamupipőke) meseszerű, nem sejtet semmit abból a két és fél órából, ami ránk vár.
Óriási vetítő vászon, makulátlan fehérség, asztal, szék. Kezdéskor maga az író/rendezőnő lép ki a nézők elé, és belekezd egy hosszú, közel 50 perces ismertetőbe, ami először nem sokban tér el egy művészettörténeti előadástól. Festményeket vetít, és tudományos-kulturális megközelítését adja a nők ellen elkövetett erőszak messzire visszanyúló gyökérrendszerének. Szó esik női perfomerekről, és azokról, akik mind a mai napig felemelik hangjukat a nők védelmében. Megismerjük Pippa Bacca, olasz performance művész történetét, aki 2008-ban, a háborútól sújtott Balkánon át menyasszonyi ruhában haladt autóstoppal célja, Jeruzsálem felé. Útjával az emberi jóságra, segítőkészségre akarta felhívni a figyelmet. A béke hófehér követe akart lenni. Három héttel indulása után, Isztambul közelében halt meg. Utolsó sofőrje, egy 38 éves férfi megerőszakolta, majd megfojtotta őt.
A felsorolt borzalmak nyomása egyre erősödik. A reményünk, hogy egyszer csak változik majd a szín, és belépünk a valódi előadásba, mostanra elveszni látszik. Megadjuk magunkat, és hagyjuk, hogy záporozzanak ránk a fullasztó történetek. Tudatunk folyamatosan küzd a kívül maradással. Carolina Bianchi vizsgálódásai során valószínűleg szintén eljutott ide. Hogy tudniillik a saját túlélésünk érdekében úgy tartjuk el magunktól a hallott borzalmakat, mint az orvosok, akik nem halhatnak együtt minden beteggel. Együtt érzünk, mégsem égeti a bőrünket. Éppen ezért emel a téten.
Szemünk láttára iszik meg egy Boa Noite Cinderela nevű szert, amit Brazíliában a gyanútlan fiatal lányok poharába szoktak szórni férfiak a mulatóhelyeken, hogy miután azok mély, kábult álomba zuhantak, megerőszakolhassák őket.
Hisszük is, meg nem is. Hogyan? A szemünk láttára fog elaludni? Ő megnyugtalólag közli, hogy abban az esetben, ha hatna a szer, akkor a csapata - akikben ő maradéktalanul megbízik - átveszi majd az irányítást. Ha nem, akkor sincs gond, mert több órányi anyaga van még, amit szívesen felolvas nekünk. De a szer működik. Először csak a feje billen, összeakadnak a szavai, majd elnyúlik az asztalon, és elalszik. Mi meg ülünk, és nézzük. Több száz ember néz egy alvó nőt. Soha még ennyire erős színházi pillanatot nem éltem át. Mert ez itt nem eljátszott, nem a „mintha”, hanem maga a valóság. Vajon így, ugyanezzel a várakozással nézik a szexuális predátorok is áldozatukat?Szégyen érzet tölt el. Behunyom a szememet. Aztán a végtelennek tűnő mozdulatlanság után valami változni kezd, mint ahogyan a valóság csúszik át az álomba, a nappal az éjszakába. Színpadra lépnek a Cara de Cavalo társulat tagjai. A tér megnyílik, és nagy üres sötétség váltja fel a hófehér világot. Úgy tátong, mint egy kút mélye, ahol itt-ott megcsillannak az erőszaktétel főbb attribútumai: a nagy fekete autó, az alkoholokkal teli asztal, a földre dobott matracok, női halottak, kifacsarodott bábúk, maradványok hevernek szerte-szét fekete nejlonokon. Carolina Bianchi testét, mint egy babát levetkőztetik, kombinét húznak rá, majd az egyik matracra fektetik. Hangja mindvégig velünk marad, narrál, vezet, mint a tudat utolsó kis fénysugara a pokoljárásban. Elemeire zuhan a világ, mint ahogyan álmainkban is a megélt realitásunkból táplálkozunk. Itt az alkoholt nem megisszák, hanem az üvegek teljes tartalmát magukra öntik, a táncok őrült rángásnak hatnak. Mintha ugyanaz ismétlődne újra és újra, végeérhetetlenül.
Kamera kerül elő, és a valóság szimultán megsokszorozása által még kiúttalanabb, és reménytelenebb lesz minden. A zene pszichedelikus, az arcok torzultak. Egy hosszú autóutat filmeznek, ami előtt Carolina Bianchi testét a csomagtartóba teszik. A sok borzalom után, most olyan nyugodt, békés minden. A kocsi közel gurul hozzánk, az alvó nőt a motorháztetőre teszik. Körbe állják. Majd, mint egy nőgyógyászati rendelőben, egy kis orvosi kamerával behatolnak a hüvelyébe. A hangja figyelmeztet bennünket: ne aggódjunk, a barátai teszik, ő kérte, ez az ő terve. Az ő feldolgozási folyamata. Körbe nézek: nem távoznak felháborodott tömegek, pedig biztos, hogy sokan még soha nem láttak színházban ehhez hasonlót. Mint ahogy én sem. Vágtáznak a fejemben a gondolatok. Hol a színház és a performansz közötti határ? És ez most melyik? Ám valahol érzem, hogy több ezeknél. Színpadi vallomás. Mert mi itt és most egy ember, egy erőszakon átesett ember megérteni akarásának vagyunk a szemtanúi. Az ő fejében járunk, az ő szemével látunk. Hihetetlen bátorság és erő kellett ahhoz, hogy e nyilvános kiállással ránk bízza a feladatot. A továbbadás feladatát. Hogy innentől mi beszéljünk a sok elnémult áldozat helyett.
Carolina Bianchi ébredésével ér véget az előadás. Egy doboz kólát adnak a kezébe, álmos szemekkel néz bennünket.Neki a teste járt ott, amit mi a szemünkkel, tudatunkkal éltünk át. A célját elérte. Nem tudtunk kívül maradni.
