Azt hiszem, itt az ideje, hogy mi is sztrájkot hirdessünk. Valahogy úgy, ahogy az álomgyári írók és színészek. Mert így legalább nem kellene részt vennünk a megalázó komédiákban. Mármint az előre megírt komédiákban. Például abban, ami most a Zeneakadémia rektori pályázata körül zajlik. Ismert, az első kiírást visszavonta a Kulturális és Innovációs Minisztérium, mert sokan felháborodtak a szűkre szabott feltételeken – nehogy a kormány kiszemelt „világítótornyán” (Csák János szavai szerint „olyan ember kell, aki világítótoronyként vonzani fogja a nemzetközi hallgatókat, és oktatókat”) kívül mások is megzavarják a játékot. Az egyre hangosabb tiltakozás, ki tudja miért, célba ért, ám Csák ekkor szintet lépett: a pályázati feltételek újragondolását azzal vitatta meg, akit szakmai körökben a kormány jelöltjének, vagyis a tuti befutónak tartanak. Hiszen a NER világában mégiscsak így illik. Majd sikerült úgy és annyira bővíteni a szóba jöhető pályázók körét, hogy abba az egyetem kiszemeltje még véletlenül se férjen bele.
Vajon hány embert fog meglepni majd a pályázat eredménye? Másként: emlékszik még valaki arra, hogy mikor nyert utoljára hasonló pályázaton a szakma jelöltje? Mikor volt igazán mérvadó a véleményük? És ha így van, akkor mi értelme eljátszani a hálás és a folyamatot legitimáló statiszta szerepét? Miért nem hagyjuk a kormányt békésen játszadozni, és mindenki számára nyilvánvalóvá tenni: errefelé nincs más akarat, csak a hatalomé?
Igaz, Csák János szakmaiságát sem lehet megkérdőjelezni. A világítótornyok kiválasztásában vélhetően neki van a legnagyobb tapasztalata. Tusványoson például nem akármilyen leleplezéssel lepte meg a tudományos világot, amikor kijelentette, hogy a koreaiak a magyarok rokonai, „csak Dzsungáriából mi nyugatra jöttünk, ők meg keletre mentek”. És most kapaszkodjanak meg; a közös vonásokat mi sem bizonyítja jobban, hogy a K-pop is a rokonságnak köszönhető, hiszen az ottani popsztárok „tőlünk kaptak vissza dallamokat, és mérhetetlenül boldogok ennek hatására”. Ezek után ki merné megkérdőjelezni a minden rejtett összefüggést átlátó miniszter képességeit a lehetséges jelöltek kiválasztásában. Az ő világítótornya vélhetően még a Holdról is látszani fog.
Észre kell vennünk, hogy bár szakmailag kifogásolhatóbb, de annál szórakoztatóbb világ lenne, ha nem zavarnánk saját jelöltekkel a kormány kultúrpolitikai vízióit. Egyrészt úgyis csak késleltetni lehet a végkifejletet, másrészt eddig még elképzelhetetlen távlatok nyílnának meg történelemben, zenében és minden másban is. Rossz hangulatunkat végre olyan tartalmak dobhatnák fel, amelyekért a tengerentúlon egyre többet kell fizetniük a nevettetni vágyó szolgáltatóknak. A magam részéről már azt sem tartom kizártnak, hogy – a megfilmesített dilettáns, Florence Foster Jenkins mintájára – az új felfogású Zeneakadémián majd Csák játszik és oktat minden hangszeren. Akár valódi, akár átvitt értelemben. Miért lennénk olyan ünneprontók, hogy keresztbe feküdjünk a saját töretlen jókedvünknek?