Az évtized végére embert küldünk a Holdra, igaz, nem hozzuk onnan vissza – mondhatta volna ezt is Orbán Viktor Tusnádfürdőn. Ja nem, ekkorát nem lódított a miniszterelnök, csupán annyit mondott, hogy 2030-ra szeretné a magyar GDP-t (bruttó hazai terméket) 160 ezer milliárd forintra növelni. Jövőre várhatóan 85 ezer milliárd forint lesz a GDP – vagyis a hátralévő fél évtized alatt gyakorlatilag megduplázná ezt. Erre számos lehetősége kínálkozik, ugyanis a nominális GDP két tényezőtől függ: mekkora az infláció (pontosabban: a GDP deflátor), és mekkora a gazdasági növekedés. Vagyis a 160 ezer milliárd elérhető 0 százalékos növekedéssel és 100 százalékos inflációval – vagy fordítva, vagy a két szám bármely más kombinációjával. (Mondjuk Orbán inflációgerjesztésben sikeresebb, mint gazdasági növekedésben.)
Vagyis azzal, hogy bárki kitűz egy nominális GDP-célt, még nem mond semmit, ha a hozzá vezető utat, a gazdaságpolitikát nem vázolja fel. Orbán ezt nem tette meg – ami nem meglepő, hisz sok mindenhez nem ért, ezek között a gazdaság kiemelkedő helyen van. Ennyi erővel a Főni a híveknek ígérhetett volna akár 160 millió bilforintos GDP-t is, azzal sem mondott sokkal többet.
Valójában a GDP nem mutatja meg pontosan, mennyit fejlődik az ország: a magyar GDP-t növeli az akkugyárak, az Audi, a Mercedes stb. profitja, amit aztán jól hazavisznek a tőketulajdonosok. Vagyis nem lesz minden GDP-növekedésből elosztható jövedelem, ergo a magyar gazdaság érdekeit nem kizárólag a GDP minden áron való növelése szolgálja. Olyan beruházásokra lenne szükség, amelyek a magyar emberek tőke- és munkajövedelmét, a hazai cégek hozzáadott értékét növelik. Ehhez az út a jobb oktatáson, egészségügyön, normális kormányzáson át vezetne. Ja és az euróbevezetés. Ezeket persze ők is tudják, mégsem teszik.