Hozott anyagból...
Írásom címét valahai nagyszerű irodalomtanárom, Jávor Ottó egyik kötetéből kölcsönöztem. Jávor a II. világháború történéseit, a borzalmas XX. századot idézi fel, éppen ezért a „századunk idilljei” kifejezésben nem kevés az irónia.
Nem kevés irónia van abban is, hogy Bukta Imre hetvenedik születésnapja alkalmából készült, új műveit bemutató kiállításának címe Voltaire Candide-jának utolsó mondata. Az óbudai Godot Galériában látható - „Műveljük kertjeinket!” címmel - a minden szempontból egyedülálló, minden teátrális drámaiságot nélkülöző, ám mégis megrendítő tárlat.
A kiállításon hangsúlyosan a festő lakhelye, Mezőszemere egyik utcáját, a Kertek alja utcát - helyszínrajzon is azonosíthatóan – rekonstruáló, erre az alkalomra alkotott művek szerepelnek. Van abban is valami szimbolikusan ironikus, hogy a halódó vidéki Magyarországot megörökítő Bukta Imre-kiállítás a rendszerváltáskor elpusztult egyik szocialista gyáróriásban látható. A textilipar összevonásokkal keletkezett dinoszaurusza, a Panyovaként kimúlt valahai Goldberger gyár textilfestödéjének négy szintes épülete ad otthont a galériának.
Persze az is szimbolikus, hogy a kiállítást éppen a Godot-ról elnevezett kiállítótérben rendezték meg, hisz emlékszünk a Samuel Beckett Godot-ra várva című darabjára, amelyben a várakozáson kívül nem történik semmi. Végül Godot megüzeni, hogy nem ma, hanem holnap jön, addig az élet változatlanul a „semmi ágán ül” és vár.
Magyarországon, a szülőföldemen éppúgy a végtelen időtlenség, a semmibe tartó kizökkenthetetlen reménytelenség lett úrrá, mint Bukta Imre újabb képein; a szebb napokat látott Goldberger gyár megmaradt, torzó épületén, vagy Samuel Beckett darabjában. Életünk a semmiből a végtelenbe tartó életképpé vált. Nem úgy, mint Vermeer polgári megelégedettséget, rendet tükröző udvarbelsőin vagy a levélírást, a fess úriemberek meghódítását rögzítő ábrázolásain. Mert azok nem a belenyugvást, hanem a jól, eredményesen és jó minőségben végzett munka, illetve az ezen az áron elért, megbecsült polgári élet elégedettségét tükrözik. Bukta Imre életképei – a nagyszerű ábrázolás, a kompozíciók magával ragadó ereje és a festői tudás maximuma ellenére – a végtelenből a semmibe, vagy fordítva, a semmiből a végtelenbe vesző üresség remekművei. A XXI. század magyarországi idilljei vannak jelen Bukta Imre kiállításán.
Mert századunk, a XXI. század idilljei között lenne a helye a Goldberger gyár valaha jól működő festödéjének, amely az elismert, hatékony cégből behemóttá szervezett Panyovában a gyártási folyamat logikája szempontjából áttekinthetetlen, négyemeletes összevisszasággá vált. És amely – szemben a valahai tőkés Goldbergerrel - csak akkor tudta termékeit, a kelméket értékesíteni, ha azt nem igényes háziasszonyok, hanem a hadsereg vagy az oroszok vásárolták.
Ugyanígy a XXI. század idilljei között van a helyük azoknak a falusi udvaroknak, amelyeket a kertek aljáról, tehát hátulról nézve az jellemez, hogy bennük és a hozzájuk vezető utcában minden eső után áll a víz. Így megközelíteni csak gumicsizmában lehet őket, és - hogy használják is valamire – a valaha a kockaházakba folyóméter számra vásárolt Világirodalom Remekei sorozat köteteit hasznosítják homokzsák, vagy járda lap helyett - ahogy azt Bukta Imre groteszk festménye mutatja.
A XXI. század idillje lép elénk a szociális otthonban rendezett szülinapi buliképeken, vagy az ünnepi lakoma imitációjaként a Nyugdíjas klub-Imi 70 című installációban. Ezek a képek sem a vidéki élet, a paraszti kultúra tárgyi környezetét, sem az itt élők talán valaha szebb napokat látott ábrázatát nem idealizálják, pedig az álnépiek antikapitalizmusa alapján erre bizony lenne igény. Mert nem a kapitalizmus, hanem a gyors, azonnali meggazdagodás reménye vágatja ki a falusi út melletti nyárfasort, hogy azután a kiállításon a benzinmotoros fűrészek fémlapjain mutatkozzanak meg a fák emlékképőrző sziluettjei.
Az igénytelen, megnyúlt, elhordott pulóverek, a műanyag reklámzacskók nem a sohasem volt falusi idillt teszik zárójelbe, hanem az olcsó, mindennapos örömök vigyorát keretezik. Ha nem a Bükk meg a Mátra alján volnánk, akkor a Hortobágy poétáit láthatnánk, akiket nem a fásult beletörődés, vagy a „felszabadult öröm” jellemez, hogy hoz majd Orbán Viktor öt kiló krumplit. Hiszen ide, a Kertek aljára csak Bukta Imre meg Wahorn András jut el, de akkor sem történne semmi, ha maga Horthy Miklós léptetne Mezőszemerére fakó lován. Az ország nagyobb közfigyelmet élvező településeinek főterén persze szépen kopogna Horthy fehér lovának patkója az Orbán Győző által szállított gánti térköveken, a Kertek alján azonban a gumicsizma a divat.
A Bukta Imre képein ábrázolt, meg Orbán Viktornak a „helló Röfi!” kedélyességével fényképezett Magyarországán megállt az idő. No nem Vámosi János búgóhangú előadásában, egy végtelenített, sercegő lemezről hallgatjuk, hogy „megáll az idő”, hanem a Godot Galériához vezető kátyús úton járva, a Panyovává züllött valahai Goldberger kitöredezett lépcsőin botorkálva, meg Bukta Imre falusi portáinak hátsó traktusában, a könyvekből épített kutyaólból kinéző kutyák ugatását hallgatva érezzük meg, hogy szülőföldünkön, amely egyre kevésbé akar a hazánk is lenni, megállt az idő. Idilli pillanatok ezek, nemdebár?
