Új tagokkal bővült a mi kis bécsi kolóniánk. A házaspár egyik tagja jó nevű grafikus és illusztrátor, a másik az idegenforgalomban dolgozik. A kisfiúk a magyar–német iskolában folytatja a tanulmányait. Nyelveket beszélnek, nyitott és a világ felé forduló kíváncsi emberek, olyanok, akik pillanatok alatt megtalálják a helyüket. Ez amúgy igencsak jellemző az ide érkezőkre, a nagy bécsi kolónia ugyanis megállíthatatlanul gyarapszik, folyamatosan érkeznek a honi állapotokból kiábrándult magyarok.
Ilyenkor az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Örülök, hogy olyan emberekkel ismerkedhetünk meg és barátkozhatunk össze (szomszédok lettünk), akikkel Magyarországon talán elkerültük volna egymást, itt viszont a szó legjobb értelmében egymásra vagyunk utalva, legalábbis az első időkben, amíg ők is otthonosabban kezdenek mozogni a megfelelő osztrák hivatalokban. A másik viszont azért sír, mert tudom, hogy mindez veszteség Magyarország számára.
Bár sokan ujjonganak ilyenkor, hiszen a „libsi”, „másként gondolkodó” távozókkal csak homogénebb lesz a NER világa, kikezdhetetlenebb a hívek tömbje, a haza, mármint a valódi értelemben vett szülőföld mégis hiányt könyvel el.
Hiszen épp a távozók jelentik az ország – bármelyik ország – gerincét alkotó középosztályt, rájuk lehetne majd igazán számítani, ha egy nap újra lehet építeni a köztársaságot, az egyeztetéseken és tárgyalásokon alapuló, a konszenzussal és nem villámhatározatokkal operáló politikai közeget. Ami ma még csak álom. Az egyre hosszabbra nyúló ébrenlét idejét viszont sokan már szeretnék nyugodtabb környezetben tölteni, olyanban, amely nem harsányan hivatkozik saját európai mivoltára, hanem csendben megéli azt. Minden nap, minden szürke órában.
Még tele vannak kétségekkel, kisebb-nagyobb lelkiismeret-furdalással, és nem is akarnak úgy tekinteni Magyarországra, mint az elhagyott csigaházra. Ismerős érzések ezek. Mint ahogy azt is tudom, hogy a kétségek pár hónap alatt elmúlnak, a mindenféle furdalások elszivárognak, és egyre inkább úgy kezdik majd szemlélni a szomszédot, mint egy különös, fikcióba illő országot, ahol furcsa és különös rítusokhoz ragaszkodik a hatalom, hogy feudális tekintélyét fenntartsa. Kicsit úgy nézik majd, mint egy végtelenített szappanopera epizódjait, amelyben a despota, egyben a sorozat főszereplője újabb és újabb cseleket eszel ki, hogy ne tűnjön el a színről, mert a színjátszás az élete.
És azt is tudom, hogy a legönfeledtebb pillanatok alján is megmarad egy kis szúrás, amit jobb szó híján honvágynak hív az ember.
Az elemi ragaszkodás a haza, az emlékek és a barátok iránt, egy ott már nem folytatható élet iránt, ami inkább csak egy kis zárványt jelentett, a nyugalom aprócska szigetét egy dühös, frusztrált és a sebeit folyton elvakaró társadalom tengerén. Sokatmondó, mesélték, hogy miként reagáltak a távozási szándékukra a barátaik, hozzátartozóik, a gyermekük tanítói: mind, szinte kivétel nélkül azt mondták, hogy menjenek csak, amíg lehet, meg se álljanak a határig. Vissza se forduljanak. Ők is mennének, ha tehetnék.
Ezért is olvastam kellő humorérzékkel azt a minap megjelent hírt, hogy hazaváró irodákat nyit majd a mindenre (is) odafigyelő kormány, ezzel szeretnék ugyanis megkönnyíteni a külföldön élő magyarok hazaköltözési törekvéseit. Ahogy Bödőcs mondja, temérdek, őskárpáti szeretettel várják hát vissza a kitántorgókat, mert az ország több pontján is megjelenő irodákban egyablakos ügyintézést biztosítanak majd minden hazatelepüléshez szükséges ügyben. Parádés megoldás egy nem létező problémára. A kintiek nagy többségét ugyanis nem a kusza hazai bürokrácia rettenti el a vágyott hazatéréstől, hanem az, hogy szinte semmi sem változott az elmúlt tizenvalahány év, az egymást követő monoton kormányciklusok alatt. Tán csak az ellenség Sorosról migránsra, melegekről háborúra, és fordítva. Csak a magyar citrom lett egyre savanyúbb ebben a végtelen békevágyban. Ez pedig nem az az íz, amiért kaszát, kapát eldob az ember.
A jóba ugyanis, így az újra és újra beigazolódó mondás, könnyű beleszokni. És akinek alapélménnyé vált az a tapasztalat, hogy a – minden ellenkező híresztelés dacára – nem összeomló, hanem nagyon is építkező Európában másként is lehet hatalmat gyakorolni, másként is lehet figyelni a különféle kisebbségre, de még a boldogulni vágyó többségre is, az nem nagyon lesz vevő a hungarikummá fejlesztett kicsinyességekre, betartásokra. Ahol egy szürkeségből kitűnő pad vagy szék sem tud megmaradni huszonnégy óránál több ideig, hogyan is maradhatna meg az, aki le szeretne ülni.
Nem, itt sem fonják kolbászból a kerítést, és itt sem örül mindenki az idegeneknek, és itt is lehet még politikát csinálni a mindenféle gyűlöletből. Csakhogy errefelé ez a mentalitás folytatja a hol sikeresebb, hol kilátástalanabb utóvédharcot és nem a normalitás. Itt a gyereket elég kiengedni az utcára, hogy életre szóló inspirációt kapjon a közös európai hazától, és nem életre szóló leckét az egyre szűkösebb magyarságból. Tán csak ez, az életet jelentő tágasság az egyetlen különbség.
