;

valóság;nagymama;Borbély Szilárd;Illyés Gyula;sátán;szlávok;

- El vagyunk mismásolva – Milbacher Róbert a saját bőrét viszi vásárra

Az emlékezet és a fikció közös szövedéke teremti meg Milbacher Róbert legújabb, Keserű víz című regényének valóságát, amelyben a szerző apai nagyanyjának élete íródik újra. A szöveg kalandozás egy mára nyomtalanul eltűnt szlavóniai falu, a test béklyója, a lélek szabadsága, valamint a gnosztikus jellegű bogumilizmus mítosztöredékei között, melyben a Sátán is teremtő erő, a fing pedig az ördög bűzös lehelete.

Azt írja az utóhangban: nyilvánvalóan csalódnia kellett mind a maga képességeiben, mind a nyelv erejébe vetett naiv és egyben felelőtlen hitében. Hogy kudarcot vallott. Miért gondolja így?

Nyilván ahhoz képest kell ezt érteni, amit az irodalomról – kicsit idealizálva – mindig is gondoltam: hogy az ábrázoláson túl is van ereje. Az engesztelés képességét tulajdonítottam neki, de most, hogy ezt a könyvet megírtam, rájöttem, nincs ilyenfajta használati módja az irodalomnak. A maga romantikus és természetesen ironikus elgondolásában egy olyan kép élt a fejemben, hogy a nyelv akár fel is tud támasztani valakit. Törvényszerű, hogy a vágyott ideális és a megvalósult állapot közötti szakadék automatikusan csalódást kell okozzon, kudarcot kell valljon. Az irodalomnak vagy a nyelvnek mint művészeti formának az ereje az elgondolt optimumhoz képest kevés. Ez maga a romantikus irónia, ami abban gyökerezik, hogy az abszolútumhoz képest mindig részlegességeket tudunk csak elérni.

Bár a saját nagymamája életét, ekként családtörténetet mesél, vegyítve a vélt vagy megtörtént valóságot a fikcióval, a regény kiindulópontja mégis egy valaha létezett református lelkész, Veres Benő valóságos emlékirata, aki a tizenkilencedik század második felében ténylegesen járt abban a mára eltűnt szlavóniai faluban, ami a Milbacher családnak afféle eredőhelye. Hova akarta pozicionálni ezt a regényt a külső szemlélő által megfogalmazott szociografikus vonal és a személyes fikciós irodalom vonalán?

El akartam távolítani tőle. Tényleg létezett ez a református lelkész, tényleg van egy ilyen szövege, amit akkor írt, amikor missziós körúton volt az 1860-as évek elején Szlavóniában. Az érdekelte, hogy az imitt-amott, szétszórva meglévő református csoportokat miként kebelezi be a katolikus, illetve az ortodox többség. Missziós útja végén jutott el Szlánavodára, ahol nagyon kezdetleges állapotokat talált. És bár igaz, hogy az ő leírásában benne van a kívülálló szempontja – látja, milyen nyomorúságos az ott lakók élete, ugyanakkor szolidaritást és felelősséget is érez irányukban –, de azáltal, hogy továbbgondoltam a fikció mentén, kikről és mit írhatott volna még, a történészi nézőpont is egyfajta kitett nézőponttá válik. A megrajzolt alakjaim mindegyike abszolút fikció. Vannak ugyan egyezések a valósággal, a Géczi név szerepel például Veres Benő emlékiratában, de magáról az alakról semmit nem tudunk. Ő, mint ahogy a többi falubéli is, az én képzeletem szüleménye.

Tényleg létezett ez a református lelkész, tényleg van egy ilyen szövege, amit akkor írt, amikor missziós körúton volt az 1860-as évek elején Szlavóniában. Az érdekelte, hogy az imitt-amott, szétszórva meglévő református csoportokat miként kebelezi be a katolikus, illetve az ortodox többség. Missziós útja végén jutott el Szlánavodára, ahol nagyon kezdetleges állapotokat talált.

Ezzel együtt ott vannak a valós szereplők is, és hát önmaga is sokszor megnyilvánul a regényben…

Nem az a lényeg, hogy ki valós, és ki nem az, hanem hogy miként viszonyulnak a valósághoz. Ennyiben én ki akarom emelni ezt a regényt a szociográfiák köréből. Az első fikciós könyvem, a Szűz Mária jegyese konkrétan ezzel a problémával foglalkozott. Már ott is megpróbáltam távol tartani magam mind a nyomorpornó, mind pedig a szociografikus leírás azon elemeitől, amelyek a szociológia tapasztalatának lejegyzéséhez kapcsolódnak. Azzal, hogy beleírom magam a szövegbe, nincsen kívülálló nézőpont. Nem vélem úgy, hogy tudok arról a világról bármi mást, mint amit a saját nézőpontomból látok. A szociológiának mégiscsak van egy adatközlő és egy adatfelvevő oldala. Ez sajnos sokszor meglátszik az irodalmi szövegeken is. Amikor Illyés Gyula a Puszták népében hazamegy a falujába, és az az első gesztusa, hogy kinyitja az ablakot, mert büdös van, az egy olyan jelenlétet feltételez, ami hamissághoz vezet. Egy már kívül lévő ember visszatekintése, hiába a saját egykori közegébe megy vissza, mindenképpen valamiféle kolonizáló tekintet. A Szűz Mária jegyesében ezt a kolonizáló tekintetet igyekeztem kiiktatni, a Keserű vízben pedig megpróbáltam ettől teljes mértékben elhatárolódni.

Ahogy a faluról és az ott élő fura fazonokról ír, olvasóként mégis behúz egy olyan csőbe, ahonnan nem tudom nem távolságtartással nézni ezt a térben és időben is nagyon távoli, ki tudja, valaha létezett-e világot…

Városiként nézve minden, tematikusan megjelenő falusi világ bizonyos értelemben ilyenfajta tekintetet hív elő. Például A helység kalapácsát sem tudná már senki egyenesben olvasni, hiszen ma már nevetségesnek tűnik annak a világnak a kisszerűsége. Pedig belülről az a világ, az ott zajló események élet-halál kérdések, amiken nem tud az ember kívül helyezkedni. Ha mégis, az csak egy kegyetlen, részvétlen pillantással megvalósítható.
Borbély Szilárd a Nincstelenekben azt az egyezséget ajánlja fel az olvasónak, higgye el, hogy az ábrázolt gyerekkor az ő saját gyerekkora, ezáltal folytonosság teremtődik a szerző, az elbeszélő, illetve az ábrázolt világ között. Ő a saját bőrét viszi vásárra, ahogyan én is.

A saját, vagy a nagyanyja bőrét? Mégiscsak őt szolgáltatja ki teljes „meztelenségében” a regény elején a haldoklás szörtyzöreji és a naturálisan fogalmazó orvosi leleteken keresztül.

Ez a történet az én transzgenerációs történetem, csak hát az egész a nagyanyám önelbeszélésére épül. Ennek a falunak – ahonnan ő származik, és ahonnan el kellett menekülnie, ahol ott kellett hagynia a fiatalságát, a család­alapítását, a vagyonát, mindenét, és egy pokolból máshol újraépítkeznie – mint forrásnak a felemlegetése állandó visszatérő motívum a regényben. Bizonyos értelemben ez a forrás az én saját forrásom is. Tizennyolc éves korom óta már nem ott lakom, ahol felnőttem, nem ott élek, ahol egyetemista voltam. Mindig újabb és újabb helyen vagyok, miközben szeretnék egy helyen lenni. A nagyanyám egykori faluja az „egyhely”. Ami ráadásul ma már nem létezik. Sírok sincsenek. Beköltözöm hát a fikcióba, hiszen a valóságból teljes mértékben eltűnt minden. Pusztán az emlékezet hozza létre ezt a helyet az én személyes történetemben is, nyilván a nagyanyámon keresztül. A fikciós téren belül kellett megtalálni a kapcsolatot a valósághoz, amit nem tudtam másképp megfogni, mint a test romlásában. A posztmodern alapvető problémája, hogy nincs valóság, csak nyelv és narráció van. Ugyanakkor most azt éljük, hogy szeretnénk kijutni ebből, és mégiscsak elérni valamiféle valóságoshoz. Ennek a könyvnek nem az a tétje, hogy visszaemlékszem a nagy­anyámra, és hogy a szövegen keresztül jobb életet akarok neki teremteni. Hanem az, hogy ki tudunk-e jutni a nyelvből valamiféle valóságos felé. Találunk-e átjárót? Számomra ilyen átjáró lehet a halál – és még ez se biztos. Valóságosnak a fikciós térben csak a testet tudtam elgondolni.

Beköltözöm hát a fikcióba, hiszen a valóságból teljes mértékben eltűnt minden. Pusztán az emlékezet hozza létre ezt a helyet az én személyes történetemben is 

Ehhez kapcsolódik a regényben sokszor emlegetett bogumilizmus, a maga eredettörténetével, a test romlásával és Sátóval, aki a belekben lakik?

A beleket én tettem hozzá, de az a fajta szétválasztottság, ahogy ezek a népi eredetmondák gondolnak az emberre, jól rímelnek arra, milyen két ellentétes póluson vagy végletben tudja az ember megtapasztalni önmagát. Például nagyanyám az egyre betegebb testét, ami idővel maga alá temette az embert, aki benne volt. A bogumilizmus szerint a testet a Sátán teremtette, ezért romlásra ítélt, a lélek pedig a beléerőltetett angyal, az isteni. A cél a kettő elkülönülése. A test valósága börtön, a lélek szabadulása valami felé pedig egy újabb valóság. Ha akarom, ezt a szabadulást adhatja a szöveg, az irodalom, a nyelv.

A keserű víz mit szimbolizál?

A Szlánavoda sós vizet jelent, innen jött az ötlet. A víz mint éltető és nem éltető elem paradoxonát próbáltam megfogalmazni. Az éltető víz is megkeseredhet, akár el is pusztíthat. De közben ott van az is, mit teszünk, ha ilyesmi történik: keresünk egy tiszta forrást vagy ásunk egy kutat. Szeretem visszatisztítani az emberi közösségben való cselekvésnek a céljait és az okait. Ma már nagyon messze vagyunk az olyan alapvetésektől, mint például a vízszerzés, bár a Covid kicsit elgondolkodtatta az embert, tényleg mindig lesz-e a boltban kenyér. Még bennem is felmerült, hogy a Mecsekben hol tudok olyan forrást, ahova föl tudok menni vízért, ha bármi van. Pedig mi alapvetően biztonságban érezzük magunkat, csakhogy ez a biztonság kiszolgáltatottság is egyben. Én például nem tudnék kutat ásni, ha elzárná valaki a vizet. Nagyon érdekelt, mi kell ahhoz, hogy megtelepedjen egy közösség, és hát legalapvetőbben iható víz! Utána jön minden más.

Még ha van is új víz, a kesernyés íz végig ott marad az ember szájában.

Ez már az én alapmelankóliám, ami a nagyanyám elbeszéléseiből táplálkozó transzgenerációs traumákból fakad. Azt gondolom, vannak azért örömök, van azért boldogság – a nagybátyám például kifogásolta, hogy túl komorra rajzoltam nagyanyámat ahhoz képest, amilyen volt –, de csak időlegesen. Az öröm a rossznak a hiánya, felfüggesztése.

+1 KÉRDÉS
Az írás adhat feloldást?

Azt hittem, de végül nem éreztem katarzist. Voltak azért ráeszmélős pillanatok, például rájöttem, hogy az én személyiségem egy része is nagyanyám történeteiből, elbeszéléseiből táplálkozik. Az én generációmnak már nem nagyon van története. Szerencsére, mert ez a békét is jelenti. Nekem nem kellett 6000 km-ről hazajutnom a semmibe, mint nagyapámnak, de az efféle nagy epikus történetek beleíródnak a saját időtapasztalatainkba is. A kiírással együtt jár egyfajta terápiás ráismerés: hoppá, ezek innen származnak, ugyanakkor nincs feloldódás. Ezek nem az én történeteim. Mások múltja. Mi még csak egy normális diktatúrát sem tudunk a nyakunkba venni, mert ami itt van, az sima autokrácia. Minden el van mismásolva. A múlthoz képest a jelen unalmas, de ez az unalom tulajdonképpen maga az élet.

Mechiat Zina idén jelentette meg első, Álomból föl, vidékre le című kötetét, melyben a kezdeti kísérletező hanggal ellentétben már sokkal személyesebb hangot üt meg. A család, a párkapcsolat, a hétköznapok mind nagyobb szerepet kapnak ezekben a szövegekben. Költészetről, természeti tapasztalatokról és mások megértésének lehetőségéről egyaránt beszélgettünk, és természetesen megkérdeztük az arab kultúra hatásairól is a szülei révén magyar és algériai származású alkotót.