Az EFOTT voltaképpen hazajár a Velencei tóhoz: 2015 óta állandó helyszíne a fesztiválnak a tópart – előbb az Északi strand Velencén, újabban pedig Sukoró – de ha csak azokat az éveket számítjuk, amikor még vándortáborként működött a programsorozat, akkor is Agárd és Velence fogadta be legtöbbször a táborozó egyetemistákat. Az ország egyik legpatinásabb múltú (nem csak) zenei rendezvényéről van szó, amelyet 1976-ban alapított a boldog (?) emlékű KISZ. Az első, abaligeti EFOTT-on – a név amúgy az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozója rövidítése – 350-en voltak, az idein pedig több tízezren; pontos szám még nincs, a sötétben pedig nehéz tömeget becsülni, de érzésre semmiképpen sem voltak kevesebben, mint tavaly.
A helyszín kétségkívül vadregényes, és küzd némi infrastrukturális kihívásokkal - hogy ez a báját növeli, vagy az ár-érték arányát rontja, azt ki-ki a saját szubjektív szempontrendszere alapján eldöntheti. A megközelítés például a prérin keresztül, egy kivilágítatlan földúton történik, és már tavaly is föltűnt, hogy ennek a csapásnak jót tenne a rendszeres locsolás. Igaz, szerda éjjel, vagyis a nyitónap éjszakáján jókora esőt kapott a tábor, aztán csütörtökön megint, azaz amire a földi személyzetnek nincs mindig energiája, azt az égiek olykor megoldják. A por amúgy is hozzá tartozik a negyedik éve a sukorói parton állomásozó EFOTT hangulatához, ugyanúgy, ahogyan maga a tópart, illetve a tóban hűsölés lehetősége – utóbbit az teszi igazán értékessé, hogy immár hagyomány: az év addigi legmelegebb napjai valahogy mindig a fesztivál időpontjára esnek.
Az EFOTT, mint fentebb jeleztük, hagyományosan nem csak a zenéről szól, hanem például arról is hogy viszonylag jó találati aránnyal lehet itt becserkészni a jelen és a jövő egyetemistáit. A kormány például egy állatvédelemre szakosodott alapítvánnyal és egy kormánybiztossal is jelen volt (ez itt nem a politikai helye, de azért annak is van egy sajátos íze, hogy az állam egyrészt anyagilag taccsra teszi az állatvédelem legkeményebb munkáját végző – például menhelyeket üzemeltető – civil szervezeteket, aztán létrehoz egy másikat, amelyik inkább csak beszél az állatmentésről, és azt viszont kitömi mindenféle támogatással).
Egyszóval az EFOTT vonzerejét jórészt ma is az a vélelem adja, hogy itt bulizik a holnap értelmisége – saját tapasztalataink szerint nagyrészt ugyanúgy egyébként, mint a többi fesztiválon.
A nyitónap leginkább a BSW-é volt, amely a célközönségét tekintve nem kifejezetten értelmiségi csapat, ellenben a Nem vagyok álmos című dalukat egy év alatt 22 millióan indították el a YouTube-on (aki teheti, hallgassa meg egyszer valahol északon, például Izlandon, ahol ilyenkor le sem megy a nap, a közép-európai ember bioritmusa felborul, és a nappalok egymásba érnek – nem erről szól a nóta, hanem a szerelmi csalódásról, de akkor is). A zárónap pedig leginkább Azahriah-é, aki két év alatt nagyjából letarolta a hazai fesztivál- és könnyűzenei piacot, és a hírek szerint az őszi nyugat-európai miniturnéjára is nehéz már jegyet szerezni, annak ellenére, hogy több állomáson is nagyobbra cserélték időközben a koncerttermet. Mindig érdekes megfigyelni, miként hangolódik egymásra érzelmileg a közönség és az előadó, de a rákospalotai srác ebből a szempontból is külön kategória: miközben egészen szélsőséges érzelmi reakciókat képes kiváltani a nézőkből-hallgatókból (14 és mondjuk 70 év között gyakorlatilag bárkiből), ő maga a színpadon kifejezetten kiegyensúlyozottnak és majdhogynem érzelemmentesnek tűnik. Néha meghatják kicsit az elementáris közönség-reakciók – tavasszal az Arénában láthattunk erre szép példákat –, de egyébként látszólag jól állja a hirtelen jött sztársággal járó megpróbáltatásokat. A műsorából ezúttal különösen a 3Korty tetszett – benne az utóbbi évek egyik legjobb, egyszerű, de mégis ezer jelentésű zeneszöveg-sorával: „Nem találhatunk haza, hisz otthon vagy, amíg a szemed ellát”; egy évnyi távollét után, a jövő szempontjából teljesen kiszámíthatatlan jelenben egészen szívszorítóan csengett, és valahogyan az volt a benyomásunk, hogy nem csak mi éreztük így –, meg az egész egyben. Ő az az előadó egyébként, akit interjú-helyzetben sokszor még élvezetesebb hallgatni, mint gitárral a kezében; szinte valószerűtlen, mennyire nincs hatással a viselkedésére a sóbiznisz. (Akkor már legyen onnan is egy idézet, nem sokkal azutánról, hogy a magyar zenetörténetben a legfiatalabb előadóként kirakta a „Megtelt” táblát a Sportarénára: „soha semmilyen vitában nem lesz érv, hogy ki vagyok, vagy mit értem el” – nem kell hozzá kommentár. Talán csak annyi, hogy a hazai uralkodó osztály számos tagjának, meg persze az országnak is jót tenne, ha személyiségtréning gyanánt Azahriah-interjúkat hallgatnának végtelenítve).
Jöhetnek aztán a kritikai észrevételek, hogy a fesztivál területén nagyon nehéz, csaknem lehetetlen kezet mosni, meg hogy hiába vannak a színpadok az északi part bozótjában, a déli parton is egész éjjel dübörög a basszus Velencefürdőtől Dinnyésig, aminek 30 fölött már nyilván kevesen örülnek, de mindent mérlegre téve a környék lehetséges fesztiválhelyszínei közül talán-talán mégiscsak ez az optimum. Időről időre visszatérő, de tulajdonképpen megoldható és/vagy megszokható problémákkal.