Miközben az újabb kétharmadot eredményező, „dicsőséges” 2022-es választást követően a hivatalos statisztikák negyedévről negyedévre gazdasági visszaesésről számolnak be, a vezér és csatlósai egyre újabb győzelmekről, a ’zemberek megvédéséről szónokolnak. Minthogy a ’zemberek a legritkább esetben kapják fel a fejüket statisztikai adatok hallatán, talán érdemes közelebbi pillantást vetni arra, hogy hol is tart Magyarország.
Erre már csak azért is szükség van, mert a „vas és acél” országában még a mai napig is az a közkeletű vélekedés, hogy a magyarországi bruttó össztermék (GDP) a gyárakban és kisebb részben a földeken készül, és a vulgármarxizmuson nevelkedett felnőtt lakosság ezt fejben úgy jeleníti meg, hogy a termelés termékeit, az elosztás nagy ágazatai, a kereskedelem meg a szállítás juttatják el a fogyasztókhoz. A termelésen meg az elosztáson „élősködik” a pénzügyi szektor, míg a szolgáltatások csak kényelmesebbé teszik az életet. Ebben a sztereotípiában alig jut hely a tudománynak (bélyegeken szemüvegesek kémcsővel), az oktatásnak (tanitónéni a táblánál), az egészségügynek (szemüveges doktor bácsi sztetoszkóppal a nyakában), esetleg a szociális ellátásnak (ételhordós biciklis becsönget a faluszéli házba).
A mérhető és a hivatalos statisztikákban is megjelenő valóság azonban egészen más. Az ország mért kibocsátásából (GDP=100) az ipar 22,5; a mezőgazdaság 4,1; az építőipar 6,2; a kereskedelem meg a járműjavítás 10,2; a szállítás 5,3; a vendéglátás és szálláshely csak 1,2; az ingatlanügyletek 10,5; a pénzügyi szolgáltatások 3,3; a tudomány 6,5; oktatás 4,3; humánegészségügy 5; az adminisztratív és igazgatási szolgáltatások 3,7; a közigazgatás és védelem 7,7; a művészet 1,5 százalékos részarányt képviselnek.
Jóllehet a felsorolás nem teljes, de látszik és érzékelhető, hogy az ipar, az építőipar meg a mezőgazdaság együtt csak 30 százalékot, míg a különféle szolgáltatások 70 százalékot képviselnek. A közel 5 millió (4,798 ezer) foglalkoztatottnak is a nagyobb része a szolgáltatásokban tevékenykedik, hiszen ők 3.246 ezren vannak. Hozzájuk képest az iparban dolgozók száma még jelentős - 966 ezer -, az építőipar is jelentős 420 ezerrel, de eltörpül a mezőgazdaság a maga 166 ezer emberével.
Az ipar, elsősorban a feldolgozóipar (benne a járműgyártás, a villamosberendezések, elektronikai ipar, gyógyszeripar stb.) jelentősége abban van, hogy a külkereskedelemben, a kivitelben játszott szerepe meghatározó. Kivitelünk felét a feldolgozóipar produkálja, 85-90 százalékban a hazánkban működő multinacionális vállalatok itteni leányvállalatai. Ráadásul azt sem igen tudja a laikus újságolvasó, hogy az innen szállított áruk hosszú láncolat eredményei, más szóval hazánk egy nagyon elmélyült nemzetközi munkamegosztás résztvevője, és hihetetlen veszteségek árán lehetne ebből a nemzetközi láncolatból kiszakítani.
Éppen emiatt a vezér „borgőzősnek” tetsző, kurucos szövegei csak a kocsmai törzsközönsége fülének szólnak. Hiszen ő is pontosan tudja, hogy hazánkat az Európai Unió tagjaként kialakult intézményrendszer, áru- és szolgáltatás kapcsolat tartja vastüdőn, vagy ha úgy tetszik: az Unión kívül nincs élet.
A kínai nagyberuházóknak is csak addig „szexi” Magyarországra ipart telepíteni, amíg hazánk uniós ország, és a háborús bűnös Putyin számára is csak addig érdekes ez a kicsi, ásványkincsektől mentes, jelentéktelen ország, amíg az Unió tagja.
A kínaiak bárhol le tudnák tarolni az ívóvízbázisokat, mérhetetlen energiaigényt támasztó termelésük érdekében ki tudnák kényszeríteni a klímaegyezményekkel szembefordító, környezetromboló energiatermelést - van erre példa Afrikában vagy éppen Albániában is -, ám számukra az uniós hídfőállás kiépítése miatt fontos, hogy hazánk nekik adósodjék el kötésig.
Ha leegyszerűsíthetem, a statisztikai adatok arról győznek meg, hogy a mi hazánk már Európa. Hiába jár a kis köpcös vezér a türk tanácsba, és önt nacionalista szövegeket ránk ott, ahol még van hallgatósága - lett légyen ez a posványos magyar falu, vagy Tusványos bércei.