Szoboszlai Dominik;sportpolitika;

- Átigazolási politika

Elkerül egy magyar futballista a világ legkedveltebb bajnokságának egyik legkedveltebb klubjához, megkapja a korábbi klublegenda mezszámát (8), tehát nem a cserepadra szerződtetik, kulcs­szerepet szánnak neki, és ahelyett hogy egy egész ország ünnepelné Szoboszlai Dominik Liverpoolba igazolását, sokan fanyalognak, sokan rezignáltak. Détári Lajos óta nem történt ilyen kaliberű magyar futballtranszfer, és mégis… Érdemes – helyesbítek: elszomorító, így legföljebb tanulságos – reakciókat olvasni: „Túlsztárolt, túlárazott, túl nagy ugrás Lipcséből Liverpoolba mennie.” Nyilván az internet dugig van a frusztrációját ott kiélő arctalanokkal, de mifelénk, hiába Puskás, Bozsik, Tichy, Albert, Törőcsik, s még a megannyi klasszis, százezrek és százezrek fordultak el a futballtól. Ennek csak egyik oka a labdarúgás évtizedeken át tartó zuhanórepülése. A másik az újkori politika. Ami kisajátít minden sportsikert.

Ebben a kettéhasított országban rengetegen vannak, akik tudatosan távolságot tartanak a labdarúgástól (legalábbis annak magyar változatától),

mert úgy érzik, meccsre járni egyet jelent a rezsim támogatásával. Kimenni a Puskás Arénába megnézni a válogatottat, az vajon valóban elköteleződés a Fidesz mellett? Aligha.

Szoboszlai Dominik soha nem játszott Magyarországon, soha nem szerepelt az Orbán-féle akadémiai rendszerben, képességeit édesapja egyéni képzésekre specializálódott iskolájában bontakoztatta ki, ekként Angliába szerződése semmiképp sem deklarálhatja a futballba ömlesztett milliárdok létjogosultságát. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök, aki minden egyes hangzatosabb sportsiker esetén késztetést érez legalább egy, „Na, ugye!” – megnyilatkozással nyomatékot adni önnön tévedhetetlenségébe vetett hitének, ezúttal meg se mukkant. Sem ő, sem más kormánytag.

Elszomorító, hogy mifelénk egy 22 éves, a honi politikától földrajzilag és szellemiségében távol lévő futballista egyéni sikerét is a politika nagyítóján keresztül értelmezzük.