Elkerül egy magyar futballista a világ legkedveltebb bajnokságának egyik legkedveltebb klubjához, megkapja a korábbi klublegenda mezszámát (8), tehát nem a cserepadra szerződtetik, kulcsszerepet szánnak neki, és ahelyett hogy egy egész ország ünnepelné Szoboszlai Dominik Liverpoolba igazolását, sokan fanyalognak, sokan rezignáltak. Détári Lajos óta nem történt ilyen kaliberű magyar futballtranszfer, és mégis… Érdemes – helyesbítek: elszomorító, így legföljebb tanulságos – reakciókat olvasni: „Túlsztárolt, túlárazott, túl nagy ugrás Lipcséből Liverpoolba mennie.” Nyilván az internet dugig van a frusztrációját ott kiélő arctalanokkal, de mifelénk, hiába Puskás, Bozsik, Tichy, Albert, Törőcsik, s még a megannyi klasszis, százezrek és százezrek fordultak el a futballtól. Ennek csak egyik oka a labdarúgás évtizedeken át tartó zuhanórepülése. A másik az újkori politika. Ami kisajátít minden sportsikert.
Ebben a kettéhasított országban rengetegen vannak, akik tudatosan távolságot tartanak a labdarúgástól (legalábbis annak magyar változatától),
mert úgy érzik, meccsre járni egyet jelent a rezsim támogatásával. Kimenni a Puskás Arénába megnézni a válogatottat, az vajon valóban elköteleződés a Fidesz mellett? Aligha.
Szoboszlai Dominik soha nem játszott Magyarországon, soha nem szerepelt az Orbán-féle akadémiai rendszerben, képességeit édesapja egyéni képzésekre specializálódott iskolájában bontakoztatta ki, ekként Angliába szerződése semmiképp sem deklarálhatja a futballba ömlesztett milliárdok létjogosultságát. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök, aki minden egyes hangzatosabb sportsiker esetén késztetést érez legalább egy, „Na, ugye!” – megnyilatkozással nyomatékot adni önnön tévedhetetlenségébe vetett hitének, ezúttal meg se mukkant. Sem ő, sem más kormánytag.
Elszomorító, hogy mifelénk egy 22 éves, a honi politikától földrajzilag és szellemiségében távol lévő futballista egyéni sikerét is a politika nagyítóján keresztül értelmezzük.