Sok ajándékra vagyok büszke. Tőlem kapta például az első daruját. Akkoriban imádta az autókkal, építkezésekkel kapcsolatos internetes meséket, amelyek központi szereplője volt az olykor megszemélyesített emelőszerkezet. Amit vettem, majdnem akkora volt, mint ő maga, és annyira örült neki, hogy még azt a kiváltságot is kiérdemelte a szerkezet, hogy vele aludt. Ebben a kegyben addig egyetlen ajándék sem részesülhetett. Nagy sikert értem el az első, még műanyagból készült gitárral és a vele járó mikrofonállvánnyal – ezek adták a hátteret az első, még csak nekünk adott koncertjeinek. És azt sem felejtem, amikor kétévesen életében először arra ébredt fel, hogy ott áll a nappaliban a feldíszített, színes égőkkel teli karácsonyfa, és alatta az ajándékok. Épp időben készültünk el, mert amikor Duska berohant, a nejem még gyorsan a háta mögé dugta a seprűt és lapátot, ami nem igazán illett az ünnepi összképhez, ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy felseperje a már lehullott tűleveleket. Szerencsére mindez egyáltalán nem érdekelte a gyereket, aki szó szerint remegett az örömtől. Lefegyverző volt ez az őszinte, kiáradó boldogság, mert akkoriban már a felnőttek kimért, sokszor megjátszott öröméhez szoktam, amivel a hozzájuk nem nagyon illő kényszerajándékokat veszik át a rokonoktól.
De volt olyan is, amivel látványosan melléfogtam: olyan társasjátékok, amelyek szabályrendszerét háromszori nekifutásra sem értettük. Engem pedig eleve bosszant, ha egy-egy játék használati utasítása Heidegger nyelvét idézi, és kb. annyi befogadói energiát is kér, mint a német gondolkodó világon belüli magán-való-léte. Tényleg, milyen lehet egy filozófusoknak szánt társasjáték? (A Monty Python jóvoltából azt már tudjuk, hogy miként focizhat a Wittgensteinnel és Hegellel felálló német szuperválogatott a Szókratésszel és Platónnal nem kisebb erőt képviselő görögökkel.)
Ma már kicsit minden más. Duska a minap töltötte be a kilencedik születésnapját, rendszeresen kap zsebpénzt (heti három euró), amit egyéb hozzátartozói megfejelnek ad hoc adományokkal. Az összegyűlt vagyonkából pár hete már magának vett játékot a Lego szakboltból, ami másfél megállónyira van a suliból, és bizony útba esik jövet-menet, állandó kísértéssel permetezve be hétköznapjainkat. Olyan megfontoltan, minden részletet mérlegelve (méret, korosztály, ár-érték arány, játékpotenciál, a legódarabok száma) válogatott a csupa kinccsel teli üzletben, a Harry Potter-, Ninjago-, Star Wars-, Avatar- és ki tudja még milyen univerzumokban, ahogy más lakást vesz, és még a szomszédokat is kikérdezi. A bolti árakat fejben összevetette az otthon tüzetesen átvizsgált katalógus (ezeket rendszeresen beszerzi) számaival, és igen elégedetten vette tudomásul az árkedvezményeket. Rémülten és némi szégyennel vallottam be magamnak, hogy én feleannyi időt töltök el, amikor ajándékot vásárolok neki, és a szempontok felét nem is veszem figyelembe. Jesszus, lehet, hogy végig tévúton jártam, szegeztem magamnak a kérdést. És akkor még nem beszéltem az alkalmi fogásokról: a minap három euróért vett magának a garázsvásáron egy igen praktikus backgammon (nálunk táblénak hívták) szettet. Ki is próbáltuk, már csoki alapon játszunk (persze sosem váltjuk be), ahogy apámmal egy lejt ért a nyert játszma.
Azzal, hogy már ő maga is befektet a játékparkjába, és ennek kapcsán kiderült, hogy bizonyos termékek nem éppen olcsók, némiképp visszaadta a játékoknak a presztízsét. Abban sajnos mi is hibásak vagyunk, hogy a sok helyről érkező mérhetetlen mennyiségű játék miatt hamar elinflálódik az újak értéke. Volt olyan, amely csak a közmondásos tizenöt percnyi figyelmet tudta kiharcolni magának, és már be is került a polcok mélyére, hogy ott felismerhetetlen törmelékké váljon. Mivel Dusi nyáron született, van egy előre hozott születésnap az osztálytársakkal, majd jön a családi, aztán ünnepel apa-apával, majd azokkal a rokonokkal, akik lusták voltak kiutazni Bécsbe. Ráadásul ilyenkor mindenki úgy érzi, hogy ki kell tennie magáért. És ez csak a születésnap, erre jön még a húsvét, halloween, mikulás, karácsony. Nekem összesen volt annyi játékom, amennyi a gyereknél úgy másfél évenként összegyűlik. Hiába kértük, könyörögtünk, a végén már fenyegettük a rokonokat a nejemmel, hogy ne vegyenek annyi mindent, csak részeredményeket értünk el. Mindenki szeretne örömöt okozni, mindenki vágyik arra a hírhedt, egyszeri remegésre. Most már ott tartunk, hogy fényképként küldjük majd el a hasznavehetetlenül kallódó játékokat, ahogy a cigarettás dobozokon láthatóak elrettentésképpen a felelőtlen bagózás eredményei.
Az új jelszó: az élmény. Vagyis búcsút intünk a kézzelfogható, tárgyias világnak, legyen bármilyen jó is a vétel, és igyekszünk arra költeni, ami felbecsülhetetlen. Azokra az emlékekre, amelyek egy életen át elkísérnek. Macerás, még könnyebb vele melléfogni, de ha bejön, szinte vérré válik, mint a jó bor. Ehhez persze még inkább ismerni kell azt, akinek az ajándék szól. Nincs alibi, nincs mellébeszélés. De hát eredetileg nem erről szólt az egész?
