„A rakodópart alsó kövén” kürt zeng
Jézus Zákeus házában
Esőcseppek pletykálkodnak.
Ébreszt az örökkévalóság ketyegése.
A szingularitás most organikus tétlenség.
A galaktika egyetlen szőlőlugas
A textúra egy finom arckrém
És megkapja majd, alkonyat után.
A vajszínű árnyalatot az észtől –
Ami most másnapos félkör
A világosság csalogatja elő,
Amit a sötétségnek kellett volna kimondania
A reggel megcsókolja a fukszia ujjbegyeit.
Egyenként festi be őket Jézus vérével.
Jaj! Az asztalon hagyott pohár
Vízre leszáll egy konzervatív világkép
Alig férnek el a szárnyai
A lila szitakötőnek, ami beleesik
A Duna fel van dúlva. Haragszik
A tajték. Regényírás közben zavarja a szél
Még visszaküldenek a boltba kristály-
Cukorért és hajlakkért. Halleluja
A szabadság résnyire nyílt
Közben Lázár kijön a kriptából
A feltámadás újraírja a szellemvilágot
Pilinszky és a százas szegek
Apokrif, láthatatlan pára
Op. 1.
Egyetlen ellened készült fegyver
Nem lett jó szerencsés
Megírtad múltadat sosem múlóra
Örökös keletkezést „befutóra”.
Zeitgeist, a korszellem szelében kristályrács-fonat
Mert ihletett szó ítélte meg a gondolatokat
Az ízek és velők határán szellemi jel
Megmutattad, hogy a bűn miként múlik el?
Ami megmarad –
Szög és olaj
Seb és torinói szövetek
A sebből készült lenyomat
Borges Pessoa és Paul Celan.
Felvillanyozás borzongás és az ezüst harang.
Villámlásban volt megpillantható
A százas szegekre folyt inspiráció.
Az Ige a megpróbáltatásból emelt ki.
A hit praxis lett, nem elvi.
