Állt a buszmegállóban, és integetett. Nem is integetett, leintett. Úgy intett le, mintha már harminc éve ismernénk egymást, mintha együtt jártam volna a gyerekeivel iskolába, vagy a szomszédjában laktam volna, egy olyan családban, akinek már az anyját, nagyapját is ismerte valaha, mint afféle közeli rokont. Egyedül állt ott, kezében egy vékony fekete, vadonatúj bicikli-külsővel. Nem tudom, ennek különössége miatt tapostam-e bele a fékbe, vagy az idős asszony egész aurája fogott meg, de magától értetődő természetességgel nyitottam ki neki a kocsi ajtaját, ő pedig ugyan ilyen módon huppant le mellém az anyósülésre. Figyelmeztetnem kellett, hogy kapcsolja be a biztonsági övet, de már a mozdulat közben is csacsogni kezdett, azonnal letegezve engem, az ismeretlent.
Kiderült, a szomszéd faluból buszozott át reggel. Az övék egy kisebb település, ez meg itt egy nagyobb, de a különbség igazából csak annyi, hogy emitt van iparcikk-vegyeskereskedés, amott meg nincs. Alig hat kilométer a távolság a két falu között, máskor akár biciklivel is megtenné ezt az utat, hiába dimbes-dombos. De most éppenséggel a kerékpárral van gond, elvásott a kereke a sok használatban, ezért kellett újat venni, s addig is közösségi közlekedést használni pedáltaposás helyett.
Hány éves tetszik lenni? – kérdeztem félig-meddig udvariatlanul. Mostanáig csak felületesen néztem végig rajta, láttam, hogy ősz haja szépen dauerolt, ő maga is ápolt. A száját is kifestette egy picit, éppen csak árnyalatnyit, és ruhából is a csinosabbat vette fel, elvégre az ember nem ruccanhat ki otthonkában vagy melegítőalsóban, még ha amúgy egy családi házban, kerttel körülvéve az a legkényelmesebb.
– Lassan hetvennyolc, addig még hátra van majdnem három hét, úgyhogy inkább hetvenhetet mondanék - kacsintott rám huncutan, a benne rejlő szikár erő minden energiájával. Majd arról mesélt, hogy neki a bicikli olyan, mint másoknak az autó, ezzel jár mindig, és ezzel intézi a bevásárlást is az idős szomszédainak. Az idős szót hosszan megnyomta, forgatta a szájában, megismételtem hát én is, megkérdezve utána, hány évesek is azok az idős szomszédok, ha ő lassan közel van a nyolcvanhoz. - Hát kilencven, vagy még annál is több – felelte. Ám ha tehetné, mégsem biciklivel járna, hanem kismotorral - tette hozzá. Az arcán nosztalgikus mosoly suhant át, amikor felidézte: első járgánya egy Danuvia volt, aztán a férjétől kapott egy kis Simsont, végül egy Babettával fejezte be, mielőtt az esztergomi népautóra váltott volna át. Bejárta az egész Mátrát a kis mopeddel, keresztül-kasul, sőt egyszer a férje Pannóniájával még Jugoszláviába is eljutottak, az volt ám a csoda, látni a tengert! De itt is szép, teszi hozzá mindjárt, a hegyek zöldje harsog ilyenkor, a fák teteje meg úgy hullámzik, mint az Adria tajtékja. Nem kell többre vágyni, mint ami megadatik, mondta nemes egyszerűséggel, mielőtt elbúcsúzott, s következő faluban kiszállt az első buszmegállóban.