Komor arcot kellett volna vágnom, mégis alig bírtam visszafojtani a nevetésemet. A nagyapám egy vasárnapi ebéd után ünnepélyes arccal, mintha máris elkezdődött volna a szertartás, megmutatta apámnak, hogy hová tette a temetésére szánt pénzt, illetve hol tartja az ünnepi öltönyét, amit majd viselni szeretne a nagy napon. Gyerek voltam, tán nyolc- vagy kilencéves, eleve mulatságos volt, hogy élő ember a saját búcsúztatásáról beszél, mintha farsangi jelmezbálra készülne, és még arra is kínosan ügyel, hogy a molyok ne rágják meg a finom öltönyt. Kit érdekelne, hogy lyukas a nadrág szára? Az angyalokat?
Apám „előrelátása” miatt inkább már dühöt éreztem. Talán azért is, mert nem akartam tudomást venni a félelemről. Az érműtétje előtt titokban kiment a temetőbe és a családi sírkőre felvésette a nevét, a születési dátumát, és a halálozás időpontjából is a biztosra vehető első két számjegyet: 20... Lehet, babonából tette, abban bízva, hogy ha udvariasan elébe megy a dolognak, akkor kap egy kis halasztást, a halál udvarias gesztussal viszonozza az övét, vagy tényleg a mi vállunkról akart levenni egy újabb terhet, úgyis lesz épp elég dolgunk. Nem derült ki. Amikor nem sokkal később anyámnak is megmutatta, némi büszkeséggel, hogy lám, erre is gondolt, messze nem dicsérő szavak hagyták el anyám száját. Már miután meg tudott szólalni a döbbenettől, hogy a kövön ott látja apám nevét, mint amolyan sötét jóslatot, miközben ő mindent megtesz, hogy a kiegyensúlyozott optimizmus lengje be a családot. A két utolsó számjegy (15) ma is élesen elüt a többitől, mert anyám csak évek után szánta rá magát, hogy befejezze, véglegesítse, amit apám elkezdett.
Talán az idő, a most felidézett előzmények tehettek róla, vagy a francia írónő, Valérie Perrin bizsergetően jó regénye (Másodvirágzás), amely igencsak megváltoztatta a temetőkhöz való viszonyulásomat, de azon kaptam magam, hogy egy esős nap reggelén azon töprengek, hol lészen végső nyughelyem. Mert rendben, a haza mint téma némiképp problémás, sokszínű és illékony, de a saját porhüvelyével mégsem viccel az ember, ott világosan kell látni. Azt például már tudom, hogy nem akarok hamvasztást, világéletemben tartottam a tűztől, nagyon kellemetlen lenne, ha a másik, hosszabb életemet égési sérülésekkel kezdeném. (Jól bírja a hőt a lélek?) Arról nem beszélve, hogy könnyen lehet, hogy a feltámadás szent pillanatában az elhamvasztottakat hátrébb sorolják, mert nehezebb összeszedni őket, vagy egyéb technikai gondok adódnak, én meg türelmetlen vagyok, utálnék toporogni a sor végén. (Nincs az a vonzó turisztikai célpont, amelyről ne tudnék lemondani, ha meglátom az előtte kígyózó sort. Talán a román diktatúra élelmiszersorai vették el egy életre a kedvemet a várakozástól.)
De akkor viszont hova tegyenek? Bármennyire is tetszik új, harmadik „hazám”, attól mégis berzenkedem, hogy bécsi földben nyugodjak. Mi közöm nekem az itteni társasághoz? Egy kukkot sem értenék a feltámadás utáni tolongásban. Akkor legyen Pest? De hát ott sincs egyetlen ismerős! Szerencsére nem követtem el semmi olyasmit (és már nem is tervezek), ami miatt a Nemzeti Panteon igényt tartana rám, unatkoznék is annyi nagy alak, akarom mondani, halhatatlan között a Kerepesiben. Mert ha jó a menyekben a könyvtár (lásd még: tud-e az Úr szaxofonozni?), akkor még az is lehet, hogy inkább odafent(lent) maradok, és elütöm valahogy a végtelen időt. Vagyis nem marad más csak az édes, soha meg nem tagadott szülőföld, a szűk családi kör, amely megóvott attól, hogy idegennek érezzem magam az idegenné tett földben.
Lesz ezzel egy kis nyűg, gondoltam, hiszen hiába légiesedtek, és még inkább légiesednek majd a határok, a porhüvelyt mégsem olyan egyszerű – mármint adminisztratív szempontból – szállítani, hacsak át nem csempésznek, ahogy a cigarettát. De ki terhelné meg ennyire (anyagilag és lelkiismeretileg) a hátrahagyott rokonait? Nem szeretnék kiszúrni velük holtamban, döntöttem el, ám a kérdést ezzel még messze nem oldottam meg. Aztán a minap a kezembe akadt egy cikk, amely világpremierről számolt be: a Bécsi Központi Temető immár lehetővé teszi az „élő” temetkezést. A jelölt nem egy mafla és masszív koporsóba kerül, hanem egy gombából készült (igen, gombából) lebomló ládába, és – ha úgy akarja – egy erdős részen helyezik el, ahol seperc alatt eggyé válhat a természettel. Az ötlet egy 28 éves holland építésztől, Bob Hendrikxtől származik, akit mindig is zavart a rendes temetéssel járó értelmetlen környezetszennyezés, és aki szerint az ember holtában is az élet része, ne próbáljuk ezt megakadályozni mesterséges és hivalkodó eszközökkel.
Azóta sokkal nyugodtabb vagyok. Már látom magam, ahogy páfrányok és cserjék képében térek vissza, vagyis maradok itt. És miért adnék felesleges munkát a kukacoknak az elnyűhetetlennek hirdetett koporsóval? Nem ez lenne az igazi mennyország? Benne maradni a természetes körforgásban? Komposztként adnám át magam a könnyű megsemmisülésnek. Jó, nem holnap, hanem amikor megkapom a behívót. Az élettől az életnek.
