Özvegy Kehrer Pálné ma már nem több telekkönyvi adatnál. Építtető, aki a pesti Erzsébet körúton 1886 őszén 28 116 forintért megvásárolt egy telket, és másfél év leforgása alatt egy háromemeletes házat húzatott fel rajta. A 4. számú ház semmi különös: visszafogottan unalmas homlokzata mögött rendkívül szűk udvarra tolakszanak be a helyet messzemenően kihasználó, gangos épületszárnyak.
Akkor azonban, amikor Tarone Paula építkezni kezdett, még mindenki tudta róla Pesten, kicsoda. Elvégre néhai férje, Kehrer Pál nem pusztán udvari cukrász címmel elismert édességkészítő volt, akinek karácsonyi és húsvéti dekorációit, meg a kirakatában a cukorból készült ágyúkkal harcoló cukor katonácskákat nem győzte csodálni a belvárosi Sebestyén téren a bámész sokaság. Hanem áldozat is – az Operaház áldozata.
1884 szeptemberében történt, hogy míg a frissen elkészült Operában a király jelenlétében zajlott a nyitóelőadás, a környék sikátoraiból egész tömeg gyűlt az újdonat Sugárútra, sőt, néhányan a díszes dalszínházba is bemerészkedtek. A gyanús népek oszlatására lovasrendőröket vezényeltek ki, a kialakult kavarodásban pedig feltartóztatták az udvari cukrász bérkocsiját, aki így nem tudott csatlakozni a nézőtéren ülő hitveséhez.
Hogy „ez izgatta föl annyira a vérmes férfiút, hogy hirtelen rosszul lett és mire hazaszállították, meghalt”; vagy pedig a kései krónikás tudja-e jobban, aki szerint „az Operaház véres estéjén” a kocsijából kiszálló Kehrert hozzászorították a házfalhoz, ma már lehetetlen lenne megmondani. De tény, hogy aznap este elhunyt, és a Sebestyén téren hamarosan már Majorossy és Kosztka hirdette – a márkanevet megtartva, Kehrer utódjaként – az „európai és amerikai, egészen új süteményfajokat és czukrászkészítményeket”.
A férjénél bő húsz esztendővel fiatalabb Tarone Paula ott maradt özvegyen, és nem sokkal később bérházépítésbe fogott. Persze a mai Blaha Lujza térnél valódi városról akkor még szó sem volt: a térség közepén ott trónolt ugyan a Népszínház, de a Belpest felé eső oldalán még csak rendezgették a terepet, hogy az előadásra kocsival érkezők végre az épület elé tudjanak hajtani. Akkortájt bontották le az ócska Kasselik-házat, amelyik addig sem látni, sem megközelíteni nem engedte a népszínműjátszás fellegvárát. A színház mögött pedig nyoma sem volt még a József körútnak, ellenkezőleg, egy osonásnyi gyalogút volt csak ott, hátrébb a mértékhitelesítő hivatal udvarán felhalmozott hordók, amögött egy bérház, gőzfavágó telep, városi tűzőrség.
És persze sár mindenütt, kiváltképp a félig-meddig megnyitott Erzsébet körúton, ahol még épületek, kerítések is bőven betüremkedtek a majdani útpályába. Kehrerné szomszédjában, a körút sarkán még új volt Szelényi Lajos orvos hatalmas bérháza: ha ő nem sürgeti a városnál a szabályozást, tán még a telkeket sem jelölték volna ki. A másik oldalán foghíj volt, onnan próbáltak élelmes tolvajok a tűzfalat megbontva behatolni a Kehrer-ház egyik frissen nyitott boltjába.
A forgalmat ismerve kész csoda, hogy rajtuk ütöttek. Nem véletlen, hogy a Nemzet tudósítása szerint épp ekkoriban az alábbi határozatot hozta a főkapitányság: „Egy falkában 100 szarvasmarhánál többet hajtani nem szabad. Háromnál több marhát egy csoportba kötni nem szabad és minden csoport mellé egy hajcsárt kell állítani. A marhákat a kőbányai vámnál kell a fővárosba behajtani. Marhát hajtani szabad a balparton, a kőbányai uton, köztemető-uton, népszinház-utczán, Erzsébet-köruton, Teréz-köruton és a Margit-hidon át.”
Joggal vetődik föl a kérdés, hogy Kehrer Pálné üzleti zseni volt-e, aki a marhabőgés közepette, a veteményeskertek között is meglátta a fényes körúti jövőt, vagy valami más oka volt, hogy a belvárosi plébániatemplom közeléből erre a lucskos lapályra költözzék. A válasz természetesen az, hogy volt rá oka, mégpedig igen jó. Tarone Paula édesapja, Tarone Nándor volt ugyanis a Népszínház mögött álló mértékhitelesítő hivatal vezetője, aki a kor szokásához híven a hivatal épületében is lakott, de épp ebben az esztendőben már nyugállományba készült.
Ami nem meglepő, tekintve, hogy már erősen közeledett a nyolcvanhoz. 1834-ben – még jóval a nagy pesti árvíz előtt! – lépett fővárosi szolgálatba, 1848-ban városi alkapitány lett, majd piacfelügyelő, végül 1854-ben, amikor a Helytartótanács úgy rendelkezett, bécsi mintára állítsák fel a mértékhitelesítő hivatalt, a pályázók közül őt találták érdemesnek a vezetésére. A Ferdinándból idővel Nándorrá magyarosult Tarone 1868-ban levezényelte a Kerepesi úti iroda felépítését – szó sem volt még akkor Nagykörútról vagy Népszínházról –, nem sokkal később pedig éjt nappallá téve, székéből szinte fel sem állva ott dolgozott a méterrendszer bevezetésén.
De azt már új, Erzsébet körúti ablakából nézte, hogy lebontják az alig húsz esztendős hivatalát. A főváros valaha volt legidősebb és legtovább szolgáló tisztviselőjeként, királyi tanácsosként vonult vissza, azzal a jól eső tudattal, hogy nemcsak Ferenc József koronázási menetében, hanem a kivégzett Batthyány Lajos kései temetésén is ő vezette a pesti lovas bandériumot.
Végre-valahára nyugdíjaztatván beköltözött tehát egyedülálló leánya újdonat bérházába – a felépítésének ügyes-bajos dolgait természetesen ő intézte –, aztán követte őket Paula ugyancsak özvegy nővére és annak fia is. Tarone Nándor 1895-ben így családja körében hunyta le a szemét. Öt évre rá pedig Kehrerné ismét férjhez ment. Új hitvese, a művészetkedvelő bohémként közismert jogász és országgyűlési képviselő a földije volt: Krajtsik Ferenc korábban a cukrászdától nem messze, a Magyar utcában élt.
Meglehet, Tarone Paula nem volt született üzleti zseni, de azt biztos, hogy tudott jó üzletet csinálni. A semmi szélén épült, csúnyácska bérház egy emberöltő alatt elképesztően értékes vagyontárggyá vált, amiben alighanem komoly szerepe volt annak a ténynek is, hogy a földszintjén működött a világháború utáni idők egyik legnépszerűbb férfiruha-üzlete, a „körúti divatot” megteremtő Rechnitz Viktor divatáru boltja. Ezzel az aranytojást tojó tyúkkal együtt adta el a házat 1923 áprilisában, amiről így számolt be az elképedt Budapesti Hírlap: „Százhúszmillió koronáért kelt el egy budapesti ház”. Persze, ezek már erősen inflációs idők voltak – a Kuruclesi út 12. számú ingatlant egyenesen tíz vagon búzáért adták el –, de tagadhatatlan, hogy más háromemeletes bérházakat még potom 30-40 millióért vesztegettek akkoriban.
Mégis, láthatóan a vevő sem csinált rossz üzletet, hiszen még az is belefért a Home Telekértékesítő Rt.-nek, hogy a volt tulajdonos az épület lakója maradjon. A matuzsálemi kort megért Krajtsik Ferencet két évre rá felesége egykori házából temették. Tarone Paula 1930-ig élt, és a vége felé, maga is túl járván a nyolcvanon, talán már el sem hitték neki, ha a körúton grasszáló marhacsordákról és a villamossínek helyén felhalmozott hordókról mesélt.
