Hol vannak az algériai színház gyökerei?
Látja ott azokat a sziklarajzokat a díszletünkben? Ezek voltak a színház első rezdülései. Mert ahogyan Athénnak ott volt Dionüszosz, úgy nekünk is megvoltak a saját isteneink az ókori berber mitológiában. Ott vannak az algériai színház gyökerei, a Tassili n'Ajjere hegyvonulatok barlangjaiban, amelyekre 30 ezer éve vésték fel a szertartásaik, és ilyen módon a színház történetét. A mi történeteink még az athéni civilizációnál is régebbiek. A szó, a test, a dal egy olyan egyvelege, ahol a színház, mint a legősibb princípium van jelen. Ám mivel az írott szó képessége még nem jelent meg akkoriban, így nem tudtak úgy felfejlődni, mint a görög színházi hagyomány.
Hová lett ez a berber tradíció?
A szertartása háttérbe szorultak, mert a hódítók már soha nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget neki. Mondhatni, beolvadtunk a nyugati fekete dobozba. Annak a több száz jól megépített, szép színháznak a fekete dobozába, amit a franciák hagyományoztak ránk a megszállás alatt. Mi pedig beleálltunk, dolgoztunk benne, és közben elfelejtettük, hogy rajta túl ott egy másik színház is, ami a miénk. A szabad ég, a végtelen, a homok, a Szahara színháza. A franciák mindent hoztak magukkal: a színházukat, a hagyományaikat, a módszereiket. Mi más volt ez, mint kulturális agresszió? De persze ezt tették mindenhol a gyarmatosítók. Eltörölték a másik kultúráját. Nálunk ez 132 éven át tartott.
Ha jól tudom, akkor ön francia nyelvből diplomázott.
Igen, alap és mesterdiplomámat is az algíri egyetemen szereztem francia irodalomból. De mivel akkoriban gyakorlati feladataink is voltak, így sok színházzal együttműködtünk. Próbákra jártunk be az algíri Nemzeti Színházba. Így ismerkedtem meg az algériai irodalom egyik legnagyobb írójával, Kateb Yasine-al, aki Peter Brook közeli barátja volt.
Peter Brook-é, aki Algériából indult nagy afrikai útjára...
Igen. Kateb elküldött Peter Brookhoz az 1970-es évek végén. Rengeteget tanultam tőle. Itt kezdett el foglalkoztatni a rendezés. Aztán 2001-ben újra találkoztunk egy óriási kezdeményezés keretein belül, amikor több száz művész egy kiszuperált román hadihajón, egyfajta Béke Odüsszeiát járt a Földközi-tengeren. Minden egyes kikötőben helyi művészek várták őket, nagy ünnepet rendeztek. Majd voltak, akik felszálltak, és tovább utaztak velük. Virágokat tettünk az ágyúk szájába. Én a társulatommal Algír és Annaba kikötőiben is fogadtam a hajót. Fantasztikus volt, hiszen akkor még mindig jelen volt a terrorizmus Algériában, és egész Európa abban a hitben élt, hogy Algéria megközelíthetetlen.
Mindig is vonzották a nagy események, hiszen számos fesztivált szervezett.
Igen, én alapítottam az algériai amatőr színházi fesztivált az ország nyugati részén, amely már több mint 53 éve működik! Mindeközben az algériai nemzetközi színházi fesztivál igazgatója is voltam, és bár a gyakorlatban a profi színházi közegben dolgozom, a szívem mélyén mindig amatőr maradok.
Mi történt az algériai színházzal a franciák távozása után?
Egyfajta művészi mimikri uralkodott el rajta, hiszen továbbra is ragaszkodott a francia színházhoz...Újra gondoltuk Racine-t, Molière-t, amivel semmi probléma nincsen, nem vagyok én az egyetemes kultúra ellen, de mégsem tudtunk saját hangon megszólalni. Majd lassan megjelentek az algériai színház új alakjai, a baloldali értelmiségiek is elkezdtek mozgolódni az országban, kurzusokat tartottak, és lassan átalakult a kulturális terület.
Majd az 1990-es években mindent elsöpört az iszlám hatalomátvétel.
Mi csak úgy hívjuk, hogy a fekete évtized. Sok embert sikerült magukkal rántani. Egy olyan politikai hatalommal szemben álltak fel, amelyik nem kínált semmit. Jöttek, és azt mondták: ha nem is fogtok jól élni, Istent adjuk nektek cserébe. Így, ha minden elvész is, a Paradicsom mindig ott lesz a számotokra. Egy egész filozófia épült erre, és az elsődleges célpontjuk az ország értelmisége, az intelligencia volt. Ezért kellett elhagynunk az országot. A legközelebbi barátomat, az egyik legnagyobb színészt, Azzedine Medjoubi-t a szemem láttára gyilkolták meg a színház előtt.
Családostul menekült?
Nem, nem tudtam elvinni a családomat. Marseille-be mentem, vándoroltam. Mások országon belül vonultak száműzetésbe, le, délre. Nemzeti tragédia volt ez, amelyben a művészeti, irodalmi és kulturális értelmiség fizette a legnagyobb árat. Fejek hullottak. Elvesztettünk fizikusokat, akadémikusokat, költőket, írókat, sok művészt.
Hogyan sikerült innen újjáépülni?
Kicsit paradox ugyan, de a hadseregnek köszönhetően. Egy köztársasági hadseregnek, amely képes volt kézbe venni a dolgokat, és megállította, majd kiiktatta ezt a terrorista hordát. Meg kell hagyni, hogy az algériai biztonsági szolgálatok monumentális munkát végeztek, és még amerikai szakértők is eljöttek Algériába, hogy megnézzék, hogyan csinálták. Persze teljesen nem tudták eltörölni őket. Nagyon ébernek kell lenni, mert még mindig aktívak itt-ott, különösen az oktatásban!
És Ön? Miről szól most a színház Algériában?
Az egyik legközelebbi barátom, akit sajnos terroristák meggyilkoltak, Abdelkalder Alloula volt, a Halqa színház egyik alapítója. A „halqa” arabul kört jelent, egyfajta népszínház, ami a mai napig megtalálható a piacokon. Amikor ott egy ember elkiáltja magát, hogy „Bismillah!” ("Gyerünk!”), akkor szinte azonnal köré gyűlik vagy két-háromszáz ember, és ő mesélni kezd, régi történeteket, szentekről és prófétákról. A darabunkban a narrátor felteszi a kérdést: ki mondta, hogy az európaiak hozták el nekünk a színházat? A kultúránk, a hagyományaink alapja az, hogy játszunk. A játék a legmélyebb emberi lényegünk. A színház pedig játék. Játszunk mikor szeretkezünk, játszunk mikor eszünk, mikor énekelünk. Még a halálban is játszunk. Mi Algériában úgy mondjuk: mutasd a hennádat! Azt, amit a kezünkre kenünk az ünnepek alatt. Mutasd meg a kezed színét, abból látni fogom, hogy ki vagy!