Új, a Kárpát-medencében született kiegészítéssel változott a Montecuccolinak tulajdonított mondás. A NER prominensei felismerték, hogy a kultúrháborúhoz is pénz, pénz és pénz kell.
A kormányfő meghirdette, a kormányközeli szellemi közeg megalapozta, a kormány és intézményei pedig cselekedtek az elitcsere érdekében. Művészi tehetséget nem lehetett vásárolni a boltban, az elvárt ideológiával átitatott tehetséggondozás gyümölcsei még nem értek be, ravaszul felépítettek hát egy rendszert, amelynek nem kell senkit elhallgattatnia.
Milliárdos állami támogatással elkészültek a hatalomnak kedves kurzusfilmek, megszerveződtek a hatalomnak kedves, sok-sok adófizetői pénzből fenntartott társulatok – bár most már ők is kérik, „hogy az előadóművészet állami támogatása minél hamarabb a válságok előtti időszak mértékére álljon vissza!” - a Fidesz-elitképző pedig lenyelte a könyvpiac meghatározó kiadói csoportját és kereskedelmi láncát.
Pánikra semmi ok, nem lesz ideológiai befolyás – nyilatkozta az új tulajdonos.
Pánikra persze nem volt ok akkor sem, amikor a Népszabadságot megvásárolta egy kétes hírű osztrák üzletember. Igaz, nem sokkal később a kormány a lapot beszántotta. Amivel nem csak a hírpiac, hanem a kulturális élet is sokkal szegényebb lett.
Nem volt okuk a pánikra a Színház és Filmművészeti Egyetem tanárainak és diákjainak, akik a rájuk kényszerített modellváltás ellen tiltakoztak. És azoknak a színházi alkotóknak sem, akik kiszorulva az állam által támogatottak köréből, inkább elmentek Magyarországról. Vagy végleg feladták. Esetleg vállalkoznak a lehetetlenre: az operaénekes díszletet épít és szórólapozik, az író-rendező világosít, a színész jegyet szed.
Nem kellett volna elvonulnia az Oscar-díjas Saul fia, vagy a Berlini Arany Medve-díjas Testről és lélekről rendezőjének. Nemes Jeles László és Enyedi Ildikó – ahogy Hajdu Szabolcs, Mundruczó Kornél vagy Pálfi György is – igazán állhatna türelmesen sorban terveivel addig, amíg a NER-kompatibilis rendezők vagy magukat rendezőnek képzelők mindegyike elkészíti filmjét. Amelyekre elmasírozhatnak a mozikba az iskolások, növelve a nézőszámot és a nemzeti öntudatot. És amelyeket azután az állam díjakkal is elhalmoz.
Nincs oka elégedetlenségre a karmesternek sem, aki merészelt pályázni a Magyar Állami Operaház főigazgatói posztjára. És bár a zsűri őt találta a legjobbnak, mégsem őt választotta a miniszter. A régi-új vezető pedig ezek után kényelmesebbnek tartotta elbocsátani a konkurenst.
Szabad országban élünk. Finanszírozhatná a magánszféra a neki kedves alkotókat. Igaz, az adókedvezményt megszüntették hivatkozva a visszaélésekre, amelyek egy részét azok követték el, akikkel örömmel mutatkoznak a kormánypolitikusok.
És persze támogathatja a polgárság is a számára fontos alkotókat. Bár a gazdasági felívelés évtizedének legnagyobb vesztese az értelmiség, amíg még van lehetősége, felemelt fejjel szánhatja jövedelmének egy részét könyvvásárlásra, közösségi film- és könyvfinanszírozásra, színházi támogatói klubtagságra.
És nincs is más út. Mert az elitcsere ára túl nagy lenne.