„Mit csinálsz, kis libát, most kopózom a nyakát…” Napok óta ezek a sorok zsongnak a fejemben, valamilyen gyerekkori versike lehet, aminek most felnőttként látom az értelmetlenségét, hiszen hogyan csinálhatnánk mi, emberek libát.
Két hete három kis lúddal gyarapodtunk, a piacon vettük, alig voltak kétnaposak. Nem tudtuk, mama keltette őket, vagyis anyalúd, netán gépben születtek, pedig fontos lett volna megszerezni ezt az információt, másképp kell bánni egyikkel, másképp másikkal.
Betettük őket egy szalmával kibélelt, fonott nagy ládába, aminek fedelét a könyvespolc vastartóihoz kötöztük, így alkotva némi teret. Mióta falun lakunk, megtanultuk használni, amink van, kihasználni, ami adott. Az infralámpát valahol Thomas Mann Varázshegye és Kurt Vonnegut Börtöntölteléke közé sikerült becsíptetni, hogy aztán alkalmanként bekapcsolva meleget adjanak a pihés jószágoknak. Megfelelő itatót sokáig nem találtunk, aztán nagyanyám rózsamintás bádogbögréje lett az, s a család másik ágának örökségéből érkezett a mérlegsúly, amit nehezéknek használtunk, nehogy kiborítsák a vizet nagy igyekezetünkben. Hogy egy kicsit megdönthessük a pohár szélét, a macskák egyik etetőtálját helyeztük alá.
Voltak már szárnyasaink, vannak most is, etetjük őket rendesen, de amit ez a három apró jószág produkált, nos, olyat még sosem láttunk. Először csak arra figyeltünk fel, hangosan sivalkodnak, pedig alig egy órája kaptak kukoricadarát, kis indítótápot és sok csalánt. A száraz eledelt félig otthagyták, de a zöld növény az utolsó szúrós szőrszálig eltűnt. Esteledett már, ehető gyomokért bóklászni a kertben nem volt túl kényelmes, ezért a hűtőajtót tártuk fel, vajon mit lehetne még enniük a pokolbéli hangot adó fajzatoknak. Találtunk egy fél salátát, felvágtuk jó apróra, kikerekedett legalább két tenyérnyi eleség. Jóleső pittyogással falták be, hogy aztán alig másfél óra múlva újból elkezdjék a sípoló hangú könyörgést, ami egy idő után ismét fülsiketítő csipogássá változott.
Nem volt mit tenni, hozzá kellett nyúlni a prágai sonkához, pedig annak mostanság horribilis lett az ára, nem is rakunk belőle a kenyérre egy ujjnyinál szélesebb csíkot. Hanem ezeknek ennyi a fél csőrükre sem volt elég, így aztán hamar odalett a drága felvágott, lehetett keresgélni tovább új elemózsiák után.
Volt ott némi uborka, retek, túró, sebtiben tojást is főztünk, hogy kellő arányban legyen rost és fehérje, hátha végre sikerül csillapítani farkasétvágyukat. Éjfélkor újból rázendítettek, így nem volt mit tenni, fogtuk a zseblámpát, s a kertben pásztázni kezdtük a pitypangokat, labodákat és kövér porcsinokat, spenótot, reteklevelet és mangoldot is téptünk, hogy ebből merítsenek új energiát.
Végül eszünkbe jutott, talán a tévé hangja, vagy az éjjeli lámpából kiszűrődő fény zavarja őket, s azt hiszik, nincs még itt az este. Lekapcsoltunk mindent, a biztonság kedvéért egy törölközővel is le takartuk a ládát, s lábujjhegyen elosontunk. Csend lett végre.