;

könyvkritika;Margaret Atwood;

A szerző szüntelenül szembesíti a fent és a lent világát

- „Idegen az idegenek között”

Margaret Atwood Pénelopeia című új regényében Odüsszeusz és Pénelopé egymás méltó partnerei lettek.

„Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott”... Homérosz eposzának már szállóigévé lett első sora félreérthetetlenné teszi, ki az úr a háznál, hogy ki is a mű feltétlen főhőse (Devecseri Gábor fordítása). Minden körülötte forog, még akkor is, ha éppen nincs jelen. Pedig miközben a trójai háborúban, majd bolyongása során újabb s újabb kihívásokkal szembesül, a családjának, udvartartásának tagjai a hosszú távolléte miatt szintén kemény próbatételekre kényszerülnek. Eleve nem érdektelen tehát az ő történetük sem. De egyáltalán: Odüsszeusz társát Homérosznál csaknem mindig a narrátor és a többi szereplő perspektívájából látjuk. Ráadásul az elmúlt évtizedek emancipációs fejleményei következtében is kézenfekvőnek tűnik a nézőpontváltás: Pénelopé megszólaltatása, középpontba emelése, az ő történetének elbeszélése. (Nem véletlen, hogy a mű 2005-ben a skóciai Canongate kiadó olyan sorozatában jelent meg, melynek célja klasszikus mítoszok újraértelmezése volt. Az első magyar kiadás: Palatinus, 2007. A fordítás Géher István munkája.)

A kanadai szerző kisregényében „Íkariosz lánysarja, okosszivü Pénelopeia” (az eposz rendszerint így emlegeti Odüsszeusz feleségét) a halála után, túlvilági szellemként ad számot élete meghatározó fordulatairól. Ez a beszédhelyzet evidens lehetőséget teremt arra, hogy immár sine ira et studio, szó szerint mindenféle kötöttségtől mentesen szólhasson.

Az „okosszivü” nő visszaemlékezése nem vidám olvasmány. Najád, azaz vízi nimfa anyjától eleve nem sok szeretetre számíthatott. Kisgyerekként apja – valószínűleg Poszeidónnak szánt áldozatként – tengerbe dobatta, életben maradása csodaszámba ment. Tizenöt évesen férjhez adták a kétes hírű, nem túl előnyös külsejű Odüsszeuszhoz, aki magával vitte Ithakába. Itt minden és mindenki idegen volt számára. Tizenhat évesen szült, a gyerek még csecsemő volt, amikor férje elhajózott a trójai háborúba. Húsz évig maradt egyedül. Egy idő után özvegynek számított, így magánya utolsó szakaszában el kellett tűrnie, hogy jórészt a fia korosztályához tartozó, hozományvadász férfiak zaklatták folyamatosan és egyre brutálisabban azzal, hogy válasszon közülük férjet. Pénelopé sorsa tehát halmozza a lehangoló, keserű epizódokat. Pedig ő „Íkariosz lánysarjaként” spártai királykisasszony volt, aki Ithaka uralkodójához ment feleségül – azaz születésétől fogva a legkiváltságosabbak közé tartozott. Milyen lehetett akkor az alacsony származású nők sorsa?

Épp e kérdésre válaszol az elbeszélés másik fontos, az egykori események felidézését kísérő-kiegészítő rétege, mely Pénelopé tizenkét szolgálólányának tragikus sorsát tárja elénk. Homérosznál ezek a fiatal nők – önként vagy kényszer hatására – lefeküdtek az ugyancsak fiatal kérőkkel, tiszteletlenül viselkedtek a ház úrnőjével, sőt a visszatért – a leszámolásig nyomorúságos koldusnak álcázott – Odüsszeusszal is, aki végül mindezért halálra ítéli őket. Fia, a túlteljesítő Télemakhosz habozás nélkül felakasztja őket egy kifeszített hajókötélre: „Mint ha a szélesszárnyu rigók vagy a gyenge galambok / hullnak a tőrbe, amely bokrok közt van kifeszítve, / mert fészkük keresik, de gonosz nyoszolyára találnak, / így, egymás mellett a fejükkel, függtek a lányok, / hurkokkal nyakukon, hogy vesszenek el nyomorultul. / Lábukkal még rángtak, nem sokat, egy kicsikét csak.”

Az eposz e részlete a mai olvasó számára nem igazságszolgáltatásnak, hanem mindenekelőtt tömeggyilkosságnak tűnik. Ráadásul a regényben maga Pénelopé kéri meg – épp a legmegbízhatóbb – szolgálóit, hogy igyekezzenek minél intimebb kapcsolatba kerülni a kérőkkel, s így szerezzenek számára friss híreket a szándékaikról. A rettenetes vég pedig egy fatális tévedés miatt sújtja őket: a titokba az úrnő nem avatja be Odüsszeusz dajkáját, aki önként feljelenti mindannyiukat. Méltatlan pusztulásukért tehát – valamilyen mértékben – a kiváltságosok teljes köre felelős.

A fiatal lányok meggyilkolását a szerző kiemeli eredeti kontextusából, mintegy fölnagyítja a szörnyű jelenetet, s ezzel még hangsúlyosabbá teszi a kivégzés hátborzongató lelketlenségét és visszataszító gyakorlatiasságát. Ez pedig kellő erővel – és némi tudatosan vállalt anakronizmussal – példázza a szerencsétlen nők kettős, a nemükből és a társadalmi helyzetükből adódó, végzetessé kumulálódó kiszolgáltatottságát. Homérosz feslett perditái itt végeredményben ártatlan áldozatokká válnak. Csoportjuk a regény világában különleges elbeszélői szerepet is kap: szellemük az antikvitás hagyományait idéző, groteszk kórusként rendszeresen kommentálja Pénelopé emlékezésének fordulópontjait, így szüntelenül szembesíti a fent és a lent világát.

A regény Odüsszeusza – eltérően a harsányan maszkulin eposzi hőstől – leginkább kedves csirkefogónak, szerethető életművésznek, egészen kellemes partnernek tűnik. „Leleményesség” tekintetében pedig a felesége sem marad le. Pénelopé szavai szerint ugyanis „mind a ketten (…) hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva. Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.” Ez persze, igencsak elbizonytalanítja mindegyikőjük narratívájának hitelét. De épp ezzel együtt: Pénelopé és Odüsszeusz ebben a műben is egymás méltó partnerei lettek.

Infó

Margaret Atwood: Pénelopeia

Jelenkor, 2023

Martin Tchiba kettős (német-magyar) anyanyelvű és identitású zongoraművész-zeneszerző. Főleg kortárszenét játszik, rengeteg ősbemutató fűződik nevéhez. Koncertjein a közönség okostelefonnal, interaktívan vehet részt az alkotási és előadási folyamatban.