Az nem úgy van ám, hogy a NOB-elnök csak úgy hirtelen fölindulásból, ne adj’ isten, hóbortoskodásból bedobja, mennyire jó lenne Budapesten olimpiát rendezni. Egy ilyen kijelentést alapos informálódás előz meg a sportdiplomácia különböző kommunikációs csatornáin, sajtófigyelés, háttéregyeztetések. Egy világszinten kiemelkedően fontos szervezet elnöke nem rúghat luftot, még akkor sem, ha az illetőt jelesül Thomas Bachnak hívják.
Nem, kérem, ennek egyértelműen az az üzenete, hogy mindkét fél nyitott a rendezésre.
A NOB szempontjából a dolog logikus. Az olimpiai bizottság évtizede próbálkozik a horribilis rendezési költségek megvágásával, de ez jelenleg lehetetlennek tetsző küldetés. Így aztán egyre kevésbé lelkesedik a világ a rendezésért. Mert a pályázáshoz pénz kell, rettentő sok pénz, egyenesen gigantikus mennyiségű pénz. Mindemellett társadalmi és politikai akarat. Márpedig ez a hármas a legritkább esetben szokott az olimpiarendezés kérdésében együtt állni a szóba jöhető helyszíneken. Mit tehet ilyenkor a NOB? Megpróbál az olyan politikai berendezkedésű országokhoz dörgölődzni, amelyeknél elég, ha a három feltételből egy adott – így volt ez Kína és Oroszország esetében is. Mármint, hogy az elnök urak szeretnek a díszpáholyban páváskodni.
De miért akar ezen felül Orbán annyira olimpiát? Nyilván egy-egy ilyen eseményen prímán lehet tíz-vagy akár százmilliárdos tételben nyerészkedni a hatalomhoz közel álló gazdasági holdudvarnak, jót tesz a komplett magyarságra kivetített egójának, de ezen felül? Hiszen más egyébként sem szokott számítani. Talán csak az: valahogy az összes diktátor vagy féldiktátor kolléga betegesen ragaszkodik ahhoz, hogy pályafutása alatt egyszer kimondhassa: „Ezennel az olimpiát megnyitom!” Csak kicsit drága mondat.