Jól emlékszem, néhány évvel ezelőtt az akkori kulturális államtitkár Tatabányán, az országos színházi évadnyitón mindenkit nyugtatott, majd jól megmentik a kulturális taót. Nem szűnhet az meg csak úgy, de ha véletlenül mégis ez történne, akkor se lesz baj, mert a kormány majd pótolja ezt az összeget. Nos, azóta látjuk, mi történt. A visszaéléseknek nem lett semmilyen jogi következménye, nem lettek ez ügyben büntető perek. Ez az adókedvezmény a kultúrára vonatkoztatva megszűnt, lettek helyette pályázatok, különböző összegek, először több, aztán persze kevesebb. Ma már átláthatatlan, ki oszt pénzt, és mire. Aki ügyes és szemfüles, mindenre pályázik, ám hogy ki kap támogatást, az már más kérdés.
A kulturális tao megszűnésével beléptek a szubjektív szempontok. Az automatizmust felváltották a ki kinek kedves, ki kinek elkötelezett „elvek”. Persze az állami döntéshozók úgy csinálnak továbbra is, mintha minden rendben volna, hiszen milliárdok kerülnek be a rendszerbe. Csakhogy nagyon sokan egyetlen fillérhez sem jutnak hozzá, másoknak pedig azért csurran-cseppen bőven.
A kultúrharc napi terepe lett a kulturális pénzosztás, bárki bármit mond. Aki közel van a tűzhöz jobban jár, aki távolabb, netán egy szókimondó, független színházat működtet, jobb, ha nem is álmodik állami támogatásól. De ha ez így van, akkor miért játsszuk el a demokráciát? Azt, hogy persze itt senki sem akar senkit megszüntetni, csak a körülmények – most éppen a háború, meg az infláció, meg ki tudja, hogy még micsoda – miatt kell meghúzni a nadrágszíjat. A hatalom részéről azt sem illik kimondani, hogy bizony két út van: vagy az adott színházi csapat lojális lesz és beáll a sorba, vagy magukra vessenek. Igen, úgy csinálnak, mintha…
Ehhez képest most már tényleg ott tartunk, hogy nemzetközileg elismert formációk kerülnek szinte megoldhatatlan helyzetbe, van, aki már nem is pályázik. Amikor petíciók, tiltakozások születnek, azt a kulturális tárca nem veszi komolyan. Egyébként is a miniszter megmondta: tessék bevonni a magánmecenatúrát! Keressenek szponzorokat, ne az államtól várják a megoldást! Csakhogy épp a kulturális tao megszűnésével épp a magáncégek estek ki a támogatói körből.
Az egész folyamat lavinaszerű. Ha egyszer elindul ez az egész kusza förgeteg, akkor egyre több társulatot hoz kilátástalan helyzetbe, illetve rosszabb esetben temet el. Csakhogy a károk jóvátehetetlenek. Hiszen épp az veszik el, aminek egyáltalán nem kellene: a kreatív, szabad energia.
Persze a reményt nem szabad feladni. Az Átrium, vagy a Klubrádió példája is mutatja: megszólítható egy kör, hogy belenyúljon a zsebébe és segítsen a finanszírozásban. De ettől még az államnak megvan a felelőssége, nem hagyhatja magára a független, vagy a magánszínházakat.
A vesztesek és mi, akik figyeljük és élvezzük a produkcióikat, nem tehetünk mást, mint hogy felemeljük a szavunkat. Kiabálunk, sikítunk. Jó volna, ha a miniszter végre ezt is hallaná, nem csak az imádott motorbiciklijének a hangját.