- Odze György: Érdemes volt – Andrássy Gyula miniszterelnök élete (Részlet)

1869. Két évvel a kiegyezés után. Vagyis a rendszerváltás után, ahogy én nevezem. November, úton hazafelé Szuezből a császárral, én mindig kisbetűvel írom, nekem ő nicht besonderes, csak egy alkalmazott a sok közül, aki történetesen jó helyre született, sőt, a legjobb helyre, nem a teljesítmény vagy az akarat vitte ilyen magasra. Nekem is szokták ezt mondani, hogy a nemesi háttér és a családi hagyományok olyan hátszél, amivel könnyű sikeresen vitorlázni, csakhogy én sokoldalúan képeztem magam, gyűjtöttem a tapasztalatokat, nekem ezek adták az igazi hátszelet az élethez. Megint a szokásos, nagy kísérettel utaztunk, emelkedett hangulatban, ezt a szót szeretik használni, gutgelaungt, ahogy azok a kurva bécsiek mondják. A császár most úgy érezte, eljött a mi időnk, a nemzetközi kereskedelem élénkülni fog, a térségben ott vannak a szövetségeseink, ha már harcban nem is tud a Monarchia győzedelmeskedni, békében talán sikerül. Szóval eljött a mi időnk, Kommt Unsere Zeit, de hát ő ezt sokszor érezte, főleg akkor, amikor a valóságban semmi oka sem volt rá, az udvaroncai meg helyeseltek, ahogy szoktak, most meg külön is hálásak voltak neki, amiért elhozta őket erre a háromhetes kirándulásra, egy kis önfeledt menekülés a nyirkos és nedves európai novemberből, bumburnyák hízelgők, ez a véleményem róluk, és ezt ők is pontosan tudják. Most éppen Szuez az alkalom, amiről lehet beszélni, így hazafelé tartva. Hogy mekkora siker ez. Nagy lehetőségek, szeretjük ezt mondogatni, ha nem látjuk pontosan a jövőt. Persze, van oka a büszkeségre, ezt elmondta többször is, osztrák mérnök tervezte, kevesen tudják, mert az osztrákok nem értenek a nemzet-csináláshoz, ez a nation-mache, ahogyan a németek vagy a franciák, ott, bármi történjen, minden fontos, még a legkisebb hír is, bezzeg nálunk, de még a bécsieknek is kétszer annyit kell küzdenünk az elismertségért.
Alois Negrelli, egy szerény innsbrucki mérnök tervezte ezt a világraszóló művet, beadta a pályázatát a bizottságnak, aztán visszament járdákat építeni, amikor szóltak neki, hogy hát meg tetszett nyerni, meghalt, mielőtt az építkezés befejeződött. Szinte már el is felejtettük a nevét, van egy sírja Linz mellett, azt évente megkoszorúzzák, azzal vége. Elhoztuk az özvegyét a Miramaron, kedves, szomorkás asszony, leveleket ír a lányának, amiket a személyzet a kikötőkből aztán vagy postáz, vagy sem, egyébként kuksol a luxuskabinjában, vagy a társalgóban pasziánszozik, ő nemigen szeret keveredni a bécsi hangoskodó nemesurakkal. Szóval emelkedett volt a hangulat, ezért úgy éreztem, ez a megfelelő pillanat, hogy beszéljek a császárral, beszélek a császárral. Nem akármiről, hanem arról, hogy lemondok a miniszterelnöki megbízatásomról. Ich hatte genug. Persze, szigorúan négyszemközt, ahogy az ilyen nagy bejelentéseket tenni kell, rögtön a tárgyra térek, csak semmi small talk, semmi köntörfalazás, majd a lakosztályában vagy a fedélzeten beszélünk, szeles idő van, itt már hűvösek az esték, tehát inkább a lakosztályában. Nemsokára Triesztbe érünk, csak holnap indulunk tovább, igen, ez lesz tehát a legalkalmasabb pillanat. Nem fogja érteni, hogy mi van a fejemben, Bécsben mindenki rohadtul ragaszkodik minden megbízatáshoz, mindenki fontosnak tartja saját magát, a császár csak akkor tudja leváltani őket, amikor már késő, amikor már elbaszták a dolgokat, de valahogy nincs a vérükben, hogy ilyenkor tisztességesebb maguktól menni.
A császár nem érti, hogy mi van a fejemben, pedig általában nagyon is ért engem, sőt, nagyonis, az életünk különös módon fonódott össze látható és láthatatlan szálakkal, először, negyven­nyolcban ellenségek voltunk, én forradalmár, ő Habsburg, a halálos ítéletemet is simán aláírta, csak azért, mert odatették elé, miközben a fodrásza a szakállát nyírta. Feltehetően ennyit ért neki az életem, vagy ennyit tudott rólam, egy aláírásnyit, most pedig szerelmi rivális és megtűrt szövetséges, tudja, hogy mit akarok, csatlakoztatni Magyarországot a fejlett Európához, ezt akartam már fiatalon is, az első tanulmányutamon, még egyetemista koromban, ezt akarja a kormányom is. Szereti a magyarokat? Ostoba kérdés. Ugyan mi van, mi lenne szeretni való rajtunk, az istenért? Barbár, félbarbár nép vagyunk, némi iskolázott felső-réteggel, über-sozial, vegyülék, de mégis, van bennünk valami összetéveszthetetlen nagyot-akarás, valami különleges elhivatottság-érzés, hogy vágyunk kiemelkedni abból a szarból, amit magunknak keverünk, és talán ez az, amit Erzsébet is látott bennünk, meg, speciel, bennem, és ezt a tapasztalata is erősítette, mert az ember sokszor azt látja, amit látni akar.
Majd a császárnak is beadom.