;

család;trauma;Ünnepi Könyvhét;

- Hanthy Kinga: Életre szóló ajándék (Részlet a regényből)

A nagykorúvá serdült Áron úgy érzi, egész addigi élete hazugságokra épült. Ideje tehát újat felépítenie, és tűzre a régivel! Egy pszichiáter segítségét kéri, hogy talpra álljon, s hamarosan már maga is lelki tanácsokat osztogat a rászorulóknak. Hanthy Kinga egyértelműen fogalmazó, mégsem ítélkező, nyelvi humorral is átszőtt – az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelenő – regénye egy kiszolgáltatottá vált, szeretetéhes fiatalember tragikus története. 

Rosszul indult a nagyi–Dávid–Anna–Áron-karácsony. A fiú egy órát késett. Amikor belépett, Dávidban és Annában egyszerre merült fel: vagy ivott, vagy be van állva. A nagyi csak a szemeit meregette, amikor megpillantotta a különösen viselkedő unokát, aki elutasított minden érzelmi közeledést. Az övét is.
– Nem kell engem nyalogatni, nem vagyok fagylalt – húzódott el a nagyanyjától, az apjával kezet sem fogott, Annán keresztülnézett. Csak Csöpit simogatta meg, a kutya ugrálással fogadta. Rögtön el is szaladt a teniszlabdáért. Áron azonban nem mutatott kedvet a játékra.
Amilyen rosszul indult, hasonlóan is folytatódott a szenteste. Anna, bár nem tekintette magát hangulat-barométernek, érezte, csak egy hajszálon múlik, és kitör a vihar. Áron maga sem tudja, mit akar, de nyilván nem mert vagy akart egyedül maradni. Jól látható a zavara, vagy inkább zavarodottsága, de nem nyilvánvaló, milyen mondatokkal tarthatják meg itt, az ő oldalukon. Ha most átfut előlük a túlpartra, végleg elveszíthetik.
Anna ismerte a fiút a születése óta, és szerette, ahogy szereti a gyermektelen nő a legjobb barátnője gyerekét, akit felnőni látott. És most már szereti ennek a fiúnak az apját is, ezért fontos neki, mi fog itt történni. Bár Áron őt még csak nem is köszöntötte, mégis úgy érezte, ő lenne képes oldani a feszültséget. Híd lehet a felmenők és a gyermek között.
– Nagyon örülünk neked – próbálkozott.
Áron állt, és a padlót bámulta.
– Ülj le. Éhes vagy? Szomjas? Kérsz valamit? – kísérelte meg újra.
Áron megindult a kanapé felé. Úgy rogyott le, mint a nagyon fáradt állat, amelyik utolsó erejével talált vissza az odújába. Legalábbis Anna így értelmezte. Felbátorodott. Leült mellé, megpróbálta átkarolni, a védelmébe venni, ahogy régen, amikor kisfiú volt, és összeveszett az anyjával. Úgy tűnhetett, Áron elfogadja a lelki támaszt, talán jól is esik neki az asszonyi szeretet, de nem mozdult, nem viszonozta. Néhány perc múlva azonban váratlanul felugrott.
– Micsoda képmutató banda vagytok! Mosolyogtok, úgy tesztek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig semmi nincs rendben. Elűztetek itthonról, elindultatok a mocskos ösztöneitek után, és magasról leszartátok, hogy ez család volt. Az én családom. De nekem ilyen család már nem kell. Nincs szükségem mostohaanyára, aki eljátssza, mennyire sajnál, miközben az anyám háta mögött talán már évek óta kefél az apámmal. Nincs szükségem olyan apára, akinek húsz év után néhány hónap elég a vigaszra, pedig állítólag szerette az anyámat. Mind hazudtok, mindig hazudtatok nekem. Kifelé boldog családot mutattunk, de igazából velejéig romlott már itt régóta minden. Bűnben fogantam, bűnben nőttem fel, és erről ti tehettek. Nekem ezért helyettetek is vezekelnem kell.
– Fiam, beléptél valami szektába? – kérdezte riadtan a nagyi. A vezeklés szó ébresztette fel a rémálmából.
– Nem, nem lettem egyetlen szekta ártatlan áldozata sem. Én a ti áldozatotok voltam eddig, és most ennek vetek véget.
– Csak azért jöttél, hogy ezt elmondd? – kérdezte Dávid, akinek hirtelen hidegség fagyasztotta meg a szívét. Mert ezt ő, ebben biztos volt, nem érdemelte meg. Egész életében imádta az egy szem fiát, még ha ennek nem is mindig tudta a legjobb formáját adni, gondoskodott róla, igyekezett emberré nevelni, és most tessék, megbukott a vizsgán. Itt áll előtte ez az idegen fiatalember, akit nem kímélni és dédelgetni kellene, hanem jól felpofozni, és azt mondani neki: Na kisfiam, most húzz el, és akkor gyere vissza, ha kijózanodtál!
A mondat végül nem hangzott el, de nem is volt rá szükség. Áron magától állt fel és távozott, nem köszönve senkinek, hátra sem nézve. Már bezáródott mögötte az ajtó, amikor a nagyi hangosan zokogni kezdett, Anna kirohant a konyhába, Dávid meg dühösen, az el nem csattant pofon és a ki nem kiáltott káromkodás energiájától feszítve rágyújtott egy szivarra. Élete első szivarja volt, Annától kapta Mikulásra. Ennél jobb nem jutott az eszébe.
Áron ott, az ajtó előtt hirtelen rádöbbent, mekkora barom. Dolgozott benne a fű meg a két üveg sör, mert csak ekkora tankolás után mert útnak indulni. Dolgozott a nagy löttyös indulat, hogy ő majd jól megmutatja ezeknek a képmutató csaló felnőtteknek, mennyire megveti őket. De ahogy kibuktak belőle a szavak, hirtelen értelmetlenné is váltak. Meg kellett volna válaszolnia magának, mit akar, mert egész eddig csak azt keresgélték Kristóffal, mit nem. De most ez konkrét helyzet, és Áron hirtelen azt gondolta, kirúgta maga alól a hokedlit, és a lába a levegőben kalimpál a szakadék felett. Úgy érezte, az anyja még elkaphatja.
Ekkor kiáltotta bele a telefonba az egyetlen mondatot, ami eszébe jutott:
– Mama, mama, gyere értem, mentsél meg!
Hogy kitől kellene őt megmenteni, magától-e, vagy a világtól, maga sem tudta.
És az anyja nem rohant érte. Áron úgy érezte, minden összeomlik körülötte. Zokogva indult neki a kihalt karácsonyi éjszakának.

„Minden család szükségszerűen és sajátosan diszfunkcionális” – állítja a PesText Nordic irodalmi fesztiválra májusban Budapestre látogató Helga Flatland norvég írónő, akit az Egy modern család című nemzetközi sikerregénye kapcsán kérdeztünk kötődésekről, krízisekről, vágyakról, melyek nemcsak egy tipikus norvég, de bármely családban előfordulhatnak.