Alig hittünk a szemünknek, amikor beléptünk a 18. Velencei Építészeti Biennálén a Német Pavilonba, amelyet telezsúfoltak a legkülönfélébb építési anyagokkal, úgymint gerendákkal, fémlécekkel, csövekkel és betontéglákkal. Első blikkre nem is érthető, hogy mit is lát az ember, aztán hamar kiderül, hogy az eszközök a tavalyi Velencei Képzőművészeti Biennálé nemzeti kiállításairól kerültek ide. Vagyis a gerendák a Finn Pavilonból, a fémlécek a Dánból, a csövek az Osztrákból, a betontéglák pedig az Olaszból. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a kiállítási tér falainak egyes részein leverték a vakolatot, így igencsak látszik a téglafal, a kőpadlót pedig mélyen felnyitották. Mindez nem véletlen: utóbbi akció Maria Eichhorn, német képzőművész tavalyi kiállításának fő motívuma volt. A kérdés viszont továbbra is adja magát: hogyan függnek össze az összehordott tárgyak a levert falakkal?
A közös nevező a Német Pavilon újraértelmezése, amely a tavalyi kiállítással már elkezdődött. Akkor Maria Eichhorn elérte, hogy az épület falain azokon a részeken verjék le a vakolatot, ahol az eredeti, 1909-ben épült Bajor Pavilon és az 1938-ban a Náci Németország által hozzátoldott részek találkoznak. A művész ezzel akarta felhívni a figyelmet arra, hogyan alakult át a velencei építész, Daniele Donghi által tervezett épület, miután kiegészítette azt a müncheni alkotó, Ernst Haiger a Harmadik Birodalom fasiszta esztétikájának megfelelően. Ekkor cserélték le az ión oszlopokat négyzet alakúakra, a parkettát márványpadlóra, és növelték meg az épület magasságát mintegy harmadával. Tavaly a Német Pavilonban így nem is állítottak ki semmit: annak terei némán tudósítottak a német történelemről.
Idén az épület az (újra)termelés helyszínévé válik, ezért is került a fő terembe a tavalyi fesztivál negyven nemzeti pavilonjának mindenféle építési eszköze, hogy megmentsék azokat a megsemmisüléstől, hisz a fesztiválok után nagy részüket a legközelebbi hulladéklerakóhoz viszik, vagy újrahasznosítják. Ezzel a lépéssel, illetve Maria Eichhorn kiállításának meghagyásával idén szimbolikusan és ténylegesen is összekapcsolódik az évente egymást váltó képzőművészeti és építészeti biennálé.
De vajon mi épül a számos összehordott anyagból? Elsősorban olyan terek, amelyek a társadalmi befogadást segítik, például egy, az épület elé épített félkör alakú rámpa, melyen a mozgáskorlátozottak is könnyebben be tudnak jutni a pavilonba, akárcsak a súlyos felszereléssel érkező technikusok vagy a takarítószemélyzet. Az egyik helyiségben műhelyt rendeztek be, ahol folyamatosan zajlik a munka, a másikban pedig mi magunk készíthetünk egyedi táskát a tavalyi biennálé megmaradt anyagaiból, továbbá egy megkülönböztetésmentes, komposztáló toalettet is építettek az egyik térrészben.
Az épület jobb hátsó részében kapott helyet egy kávéfőzővel ellátott konyha, melynek falán különböző német és velencei szervezetek, illetve aktivista csoportok poszterei láthatók. Ilyen például a 2011-ben alapított, Berlinben működő Kotti & Co, mely többek közt a társadalom leginkább marginalizálódott tagjainak lakhatáshoz való jogáért, illetve a közterületek védelméért harcol. Vagy a velencei Marghera negyedben működő Torneo Antirazzista, mely helyi lakosoknak ajánl független teret politikai aktivizmushoz, kulturális eseményekhez, zenéhez és sporthoz, illetve a müncheni Bellevue di Monaco, mely 2016 óta egy bentlakásos, kulturális központot működtet menekültek és nem-menekültek számára. Úgy tűnik, idén a Német Pavilon nemcsak építészetileg, de szellemiségében is átalakult.
Összerakni és szétszedni
A biennálék során a kurátorok munkáját a 2008-ban alapított Rebiennale/R3B nevű szervezet segíti a kiállítások felépítésében és szétszerelésében, valamint az anyagok újrafelhasználásában.