Tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor először hallottam Ottlik Géza nevét. Balatonkenesén nyaraltunk a szüleimmel, amikor egy este egy nagyobb, fiatalokból álló társasággal beültünk a helyi kertvendéglőbe, talán Rózsakert volt a neve. A társaság perifériáján lévő kiskamasznak számítottam, a nagyobb srácok a nővéremnek csapták a szelet. Néhányan üldögéltünk csak az egyik asztalnál, a többiek táncoltak, amikor megütötte a fülem a mellettem lévő két idősebb fiú beszélgetése: „Olvastad az Iskola a határon-t? Mekkora író ez az Ottlik Géza!” Akkoriban Kafkát meg Dosztojevszkijt olvastam, a magyarok közül pedig Örkény Egyperceseit, de a kortárs magyar irodalomról lövésem sem volt. (A miskolci gimiben, ahová jártam, Sütő András meg Nagy László voltak a sztárok, Pilinszkyt egy-két évvel később adta kezembe egy barátom.) Hogy a regény címét is megjegyeztem-e, abban már nem vagyok biztos, de a különös hangzású Ottlik név megmaradt a fejemben.
És szerencsém volt, mert néhány héttel később az egyik osztálytársam szüleinek könyvespolcán megpillantottam az Iskolát. Kölcsönkértem, elolvastam és beleszerettem. Aztán a miskolci antikváriumban is rátaláltam – a Magvető Zsebkönyvtár 1975-ös kiadása eredetileg 16 forint 50 fillérbe került, de a könyv hátoldalán ma is olvasható a 9 forintos diszkont ár. Ezen a hátoldalon ott szerepel még Csigó László magisztrális Ottlik-portréja, és egy pár soros részlet a regény elejéről, Az elbeszélés nehézségei című fejezetből: „.. én itt ésszel figyelem a dolgokat már régóta, te meg a válságos pillanatban locsogni kezdesz nekem, hosszú érzelgős történeteket adsz elő, és kiteregeted bonyolult lelki finomságaidat, holott a fene se kíváncsi rá, s közben lecsúszunk a jó fekvőszékről…” (mármint a Lukács-fürdő tetőteraszán).
Szóval megvettem, újra elolvastam, sőt, az összes barátommal/ismerősömmel elolvastattam, fűnek-fának ajánlgattam. És valahogy mindig szerencsém volt a regénnyel; a gimnáziumban kiselőadást tartottam belőle, aztán a magyar szakos felvételimen is előkerült, sőt, valószínűleg az Iskolának köszönhető, hogy bekerültem az Eötvös Kollégiumba – a felvételiztető Szörényi László kérdésére hosszasan értekeztem a címéről, a „határon” jelentéséről, Trianonról, meg a végvári hagyományról a magyar irodalomban. Még a sorkatonaság alatt, Lentiben kiderült, hogy Ottlik-rajongásommal nem vagyok egyedül; előfelvételis társaimmal gyakran felidéztük az Iskola egy-egy részletét, és azt, amit Ottlik Géza maga mondott Robert Musil ugyancsak egy katonaiskolában játszódó regényéről (Törless iskolaévei – Három elbeszélés. Európa Könyvkiadó, 1980): „Valaki egyszer megkérdezte tőle, hogy csakugyan olyan rettenetes volt-e a katonaiskola. Musil hahotázni kezdett. Persze, hiszen éppen a rettenetességet hagyta ki belőle.” (Ottlik Géza: Próza. Magvető, 1980) Valahogy vigaszt jelentett a regény, s könnyebb volt a saját „rettenetünkkel” megbirkózni.
És még egy dolog; amikor káromkodni kellett volna, helyette Ottlik nyomán csak annyit mondtunk: „Elefes”.