Egy tébolyult ember önkívületben átkozódik az öles fekete bőrkanapén. „Börtönfalak között, ki tudja, milyen mélyen. Mélyebben, mint a rothadó halottak.” Hosszú, fényes szőke haja zilált tincsekben hullik az arcába. Lassan felkel mögötte a hold, az élénkzöld levelű gesztenyefák lombjai komótosan bólogatnak a kora nyári gyenge szélben. A Berlin-Mitte fölé ereszkedő világoskék esti ég pontosan illik a búzavirágszín kosztümhöz, amit az őrült visel. A nyomorult rab, akit úgy hurcoltak el, hogy el sem búcsúzhatott éhező családjától. Azért kapott tíz év börtönt, mert titokban a hatalom és az egyház ellen bujtogató írásokat nyomtatott.
Szilveszter történetét meghallgatni tizedik osztályban sem könnyed mulatság, elolvasni pedig főleg nem: az az egyszeri „magyaros” stréber, akinek sikerült, fáradt hangon darálta el az irodalomóra előtti szünetben Az apostol tartalmát a többieknek, akik ötperces gyorstalpalón próbáltak felkészülni a kötelező olvasmányt számonkérő felelésre. Kesernyés büszkeség az övé: az osztálytársai sürgetik, hogy mondja már, mert mindjárt becsöngetnek, közben pedig a cselekmény minden apró részletét tudni akarják, nehogy lebukjanak. Mihelyst belekezdene az elemzésbe és rátérne a mű „mondanivalójára”, legyintenek, három szóban letudják: nép, szabadság, szolgaság; semmi új az előző petőfikhez képest, mondják, aztán köszönet nélkül lelépnek. Sosem derül ki, hogy nem olvasták.
És mégis: június 1-én a berlini Collegium Hungaricum színpadán telt ház előtt játszotta Az apostolt Stork Natasa, Szamosi Zsófia és Szilágyi Ágota. A legtöbben elsősorban a színészek miatt jöttek, és azért, hogy végre magyar nyelvű színházat lássanak. „Sosem szerettem igazán Petőfit”, ismerték el többen is – amit az iskolában még lehetetlen lett volna bevallani –, amikor a költeményhez való viszonyukra terelődött a szó.
Nem úgy a rendező, Szilágyi Bálint. Habár az előadás a Petőfi-emlékévre valósult meg, ő már évek óta szerette volna színpadra állítani. – Kiragyogó szöveg – mondja –, annyira kétségbeesett az a helyzet, amiből megszólal, hogy a mai napig tud hatni ez a segélykiáltás – indokolja.
Eléri, amiért jött. És amiért a közönségből is annyian jöttek: lepattogzik a költeményről a felesleges pátosz, és kiviláglik alóla a szavak művészete. Úgy szól Petőfi magyarja az esti fényben a CHB második emeleti termében, mint a zene.
Stork, Szamosi és Szilágyi majdnem az egész költeményt elmondják. És közben mindent játszanak. Férfiakat: hiszen Az apostol nőjének úgyis csak pár sornyi, minden ízében kiszolgáltatott szerep jut. Mesélnek. Hangosan gondolkodnak. Pökhendien kegyetlenkednek. Okoskodnak. Bölcselkednek. Reménykednek. Politizálnak. Álmodoznak. Átkozódnak. Gyereket gyászolnak. Letisztult vonalú, egyforma ruházatuk ellensúlyozza díszes szavaikat. Lüktető játékuk, derűs természetességük dagályos, végletekbe hajlóan drámai mondataikat is képes megszelídíteni. Könnyű iróniával teszik zárójelbe a fellengzős gondolatmeneteket, melyekről így eloszlik az elidegenítő, szürke, végzetes komolyság.
– Nyilván a cenzúra, az öncenzúra, vagy a részleges cenzúra mindig aktuális kérdés lesz – feleli Szilágyi Bálint arra a kérdésre, hogy mennyiben tekinti a sajtószabadságért harcoló, az egyház és a világi hatalom összefonódását bíráló Az apostol megrendezését aktuálpolitikai kiállásnak. – Ahogy a hatalomnak is mindig lesznek birtokosai; olyanok is lesznek, akik visszaélnek vele. Mindig lesznek elnyomók és elnyomottak. Egyáltalán nem áll szándékomban ezeket nevesíteni. Ezeknek a szavaknak minden korban voltak és lesznek jelentései, és mindenki azt ért alattuk, amit akar – szögezi le.
Hősével ellentétben: ő nem akar a királyra lőni.
Infó: Az apostol. Petőfi Sándor elbeszélő költeménye Stork Natasa, Szamosi Zsófia és Szilágyi Ágota előadásában. Rendező: Szilágyi Bálint. Collegium Hungaricum Berlin, 2023., június 1.
