Akik azt gondolnák, hogy lájkvadász, idilli életet élünk, ami tele van fogpasztareklám-mosollyal és tanítható konfliktusmegoldó panelekkel, azoknak most szólok, hogy ennél nem is tévedhetne nagyobbat. Úgy fogalmazhatnék a legegyszerűbben, hogy a mi boldogságunknak is megvannak a maga nemes tövisei, és nem mindig a pasztorálok vagy a szonettek nyelvén szólal meg. Van itt bizony próza és abszurd is dögivel. A nagy kérdés persze most is az: mit lásson ebből a gyerek? Mi a jobb, ha a nem kis fegyelemmel fenntartott cukormáz mögött veszekszünk, amikor nem hallja, mert épp iskolában van, vagy nyíltan vállaljuk, hogy egy házasságban nem mindig csókokból fonják a kerítést, és ahol szerelem van, ott néha harag, düh és sértegetések is bekerülnek a menübe?
Mivel magunk sem tudtuk a választ, és az indulatokat leginkább a spontaneitás, a hirtelenség és nem az okos tervezhetőség jellemzi – eleinte, hogy úgy mondjam, kellő szabadsággal és önfeledtséggel veszekedtünk a gyerek előtt. Ebben talán az a hit is motozott, hogy úgysem érti, amit hall. Nos, lehet hogy a szavakat nem mindig értette, de a feszültséget, a szeretet váratlan megszűnését a számára két legfontosabb ember között nagyon is, egy műszer precizitásával érzékelte. Ezt a feltűnő hallgatás jelezte, még abban a korban is, amikor percenként fogalmazott meg kérdéseket. Ekkor született meg a szabály, hogy Dusi előtt nincs többé nagyjelenet, fogaknak vicsorítása és csak akkor lehet mindent beleadni a szenvedélyes alakításba, ha nincs otthon. Ez volt a suttogó anyázás, a függöny mögötti drámázás korszaka.
Alapvetően tudtuk tartani a magunk felállította szabályt, ám az élet nem az a dramaturg, amely hallgat a szereplők kívánságaira. Jött a koronavírus és a bezárkózás, és az frusztrációt nem mindig lehetett idejében kitessékelni az ajtón. Ráadásul egy idő után – ahogy teltek az évek –, nem csupán az egymás iránti szeretetben, hanem a bántásban is rutint szereztünk, ez pedig még olajozottabbá tette olykor a harag kitörését. Egy szó mint száz: amilyen őszintén és számos gesztussal szeretjük egymást, olyan leplezetlen nyíltsággal tudjuk belelovalni magunkat a mosolyszünetbe, és a gyerek ott ül az első sorban, csak épp popcorn és kóla nélkül nézi a szélesvásznú előadást.
Egy idő után azt vettük észre, hogy a béke nagyköveteként próbál közvetíteni a felek között, miután elült a vihar, és néha olyan tűéles pontossággal foglalja össze a maga nyelvén a dolgokat, hogy bármelyik terapeuta elbújhat mellette. Olykor még azt is hozzáfűzi, hogy meglátása szerint épp ki követett el hibát, és mit kellene tenni annak érdekében tenni, lehetőleg minél előbb, hogy minden visszatérjen a rendes kerékvágásba. Egy-egy reakciója pedig olykor mosolyt is csalt az arcunkra. Amikor például egy alkalommal a nejem a maga kedves egyszerűségével és emelt hangjával kijelentette, hogy: „Nem bírlak már elviselni”, a hatéves Duska elkezdte dúdolni a gyerekszoba ajtaja mögött: Nem bírod már elviselni, azt amiben vagy… Akkoriban ugyanis elég sok LGT-dalt hallgattunk, s a Ringasd el magad különösen népszerű volt. Ki tudna ezek után még jóízűen veszekedni?
A másik eset, amire élénken emlékszem, hogy ülünk ketten az ágyán, én épp búcsúzkodom, a hivatalos verzió szerint Budapestre kell mennem munkaügyben, a nem hivatalos szerint épp úgy vélem, hogy karnyújtásnyira a válás, a gyerek viszont nem hülye, minden ott a szemében, a torkomban kapar a tehetetlenség, ki tudja mikor lesz ebből megint békés család. Látom rajta, hogy töpreng a megoldáson, hogyan lehetne anyát kibékíteni, aztán rám néz, és a hétéves tapasztalatával koravén hangon megkérdezi: De hát nem csókoltad meg a száján?
Elnevettem magam, pedig sírni lett volna kedvem. Mert soha, de soha nem éreztem még olyan mély szégyenkezést, amikor azt a ki nem mondott félelmet és szorongást kellett látnom rajta, hogy az ő kis biztonságos világa széteshet, hogy amit eltörhetetlennek gondolt, most ezer darabban hever a lába előtt, az ijedtséget, hogy az általa tökéletesnek vélt két ember messze nem viselkedik tökéletesen, gyarló és meggondolatlan – és nem is nagyon tudják, mit cselekednek. Már tisztában van a válás szó jelentésével, azt is elmeséltette már magának a nejemmel, hogy azért nincsenek együtt apa-apával, mert nem sokkal a születése után szétváltak, ez történik, ha két ember már nem szereti egymást, és nem akarnak örök boldogtalanságban élni. Hosszú távon így jó mindenkinek. Ezt érti, elfogadta, de az mégis felfoghatatlan lenne, hogy velünk is ez történjen, mert egészen más az, ami a ködös múltban, némiképp rajta kívül történt, és egészen más az, ami az orra előtt. Az mese lefekvés előtt, ez a valóság. Azok csak szavak, mint az ágy alatt megbújó mumus, ez pedig maga a megfogalmazhatatlan.
Csak az vigasztal, hogy azt is látja: ki lehet békülni. Nincs az a szorult helyzet, amit ne lehetne feloldani, ha enged a büszkeség, ha felülkerekedik a számára most még olyan rejtélyes szerelem. És úgy is lehet szívből nevetni, hogy pár perce még úgy véltük, soha nem leszünk képesek rá.
