Végtelenül szomorúan és elkedvetlenedve nézem azt a leginkább kommentfalakon zajló vitát, amely Suhajda Szilárd tragédiájáról szól.
Eluralkodott az a nézőpont, amely állítja, a sportoló nem hős, hanem egy önző ember, aki kisfiát és családját hátrahagyva elment a világ egyik legveszélyesebb helyére, lényegében meghalni. Lendüljünk túl azon az apróságon, miszerint nem törvényszerű, ha valaki felmegy a Mount Everestre, akkor automatikusan életét veszíti. Meggyőződésem, jelentős átfedést mutat a most nagy hangerővel bíró tábor azokkal, akik a tokiói olimpia idején Hosszú Katinkának estek neki, amiért nem szerzett egyetlen egy érmet sem. Ezen emberek túlnyomó többségének alighanem végképp kívül esik a komfortzónáján, ha csak egyszer kellene hajnalban felkelni és lemenni az uszodába – ám Hosszú Katinka ezt minden áldott nap megteszi. A monitor mögött hatalmas az arcuk, ám őket sosem fogjuk a medence szélén találni se kora reggel, se más napszakban – s szintén meg sem közelítik azt a szintet, amelyet Suhajda Szilárd. Sem lelkierőben, sem erőnlétben.
Nem kell ecsetelni, de a Mount Everestet meghódítani nem ugyanazt az állóképességet igényli, mint amikor az ember egy szép napon felugrik a Nagy-Kevélyre. S kétségeink ne legyenek: ha Suhajda sikerre vitte volna a csúcstámadást, akkor úgy fürdőznének sikerében, mint ha ők is vele tartottak volna, mondván: micsoda magyar bravúr. Így azonban marad a tömény frusztráció levezetése, célkeresztben egy olyan emberrel, aki már nem tud válaszolni. A jelenség abszolút jól tükrözi, milyen lelkiállapotban leledzik a magyar társadalom egy jelentékeny része: képesek kipécézni maguknak egy sportolót, aki életét adta legnagyobb küldetéséért. Így biztos a győzelem: senki sem fog felelni nekik, s elkönyvelhetik a maguk igazát. Azt javaslom, csak akkor kezdjünk el kritizálni egy sportolót, ha legalább feleolyan teljesítményt nyújtunk, mint az érintett. Amúgy meg erkölcsös ember nem kezd el szidni egy elhunyt embert. Ezt nem ártana szem előtt tartani.