- Zajácz D. Zoltán: Gyilkos Balaton (részlet)

Mindig megnyugtatóan hatott rá az öntözőrendszer duruzsolása. Azzal az érzéssel töltötte el, hogy minden a legnagyobb rendben van. Gyönyörködve nézte a sűrű vízfüggönyön keresztül kirajzolódó szivárványt. Nem tudott betelni a látvánnyal. Ezért minden reggel érdemes felkelni.
Az üdülőben most nem sok tennivalója akadt. Két héttel korábban mindent megcsináltak: lenyírták a füvet, formára vágták a sövényt és a bukszusokat, friss mulcsot hintettek a rózsák alá, és újabb kavicsréteget szórtak a sétányokra. Emlékezett rá, mekkora volt a felhajtás. A gondnok folyton a kertészek nyakára járt, és mindent személyesen ellenőrzött.
Nem vallhattak szégyent, hiszen illusztris vendég érkezését várták: maga Fidel Castro, a Kubai Kommunista Párt vezetője látogatott el a pártüdülőbe. Egy bátor forradalmár, aki egy kis ország élén szembe mert szállni az Amerikai Egyesült Államokkal. Egy valódi hős, aki mindig a hadserege egyenruháját hordja, ezzel is hangsúlyozva, hogy a harc még nem ért véget, folytatni kell mindaddig, amíg a kommunizmus eszméje nem győzedelmeskedik az egész világon.
Arról nem is álmodhatott, hogy megszoríthassa a kubai hős kezét, de legalább abban reménykedhetett, hogy ha messziről is, de látni fogja, amint Kádár és Losonczi Pál társaságában megérkezik. Persze tisztában volt vele, hogy Castro Aliga II. vendége lesz, a fegyveresek által őrzött üdülőé, ahol a Központi Bizottság tagjai meg a miniszterek és a közvetlen családtagjaik nyaralhatnak. Már napok óta készítették számára elő az elnöki villát. De bízott abban, hogy a konvojnak mindenképpen át kell haladnia Aliga I.-en. Ami azt illeti, így is történt, de a kubai elnökből végül nem látott semmit.
Balogh Dani, aki Aliga II.-n dolgozott karbantartóként, sokkal szerencsésebb volt nála. Őt és az egyik kollégáját küldték el egy kisteherautóval Siófokra, hogy hozzanak egy pingpongasztalt, mert Castrónak kedve támadt játszani. Aztán amikor kiderült, hogy Dani úttörő korában országos negyedik volt asztaliteniszben, még játszhatott is vele egy szettet.
Aliga II. állam volt az államban, ahová Aliga I. kiváltságos vendégei sem tehették be a lábukat.
Sokat tűnődött azon, hogy rendjén van-e ez így, hiszen az iskolában azt tanulták, hogy a kommunizmusban minden ember egyenlő. De aztán arra jutott, hogy minden népnek vannak választott vezetői, akiknek hatalmas felelősség ül a vállán, éjt nappallá téve dolgoznak az ország boldogulása érdekében, ezért megérdemlik azt, hogy abban a kevés szabadidejükben vadászhassanak, és egy átlagos munkásnál, tisztviselőnél jobb körülmények között pihenjenek a Balatonnál.
Az pedig ugyancsak érthető volt, hogy vigyáznak a biztonságukra. Kádár Jánosnak, Losonczi Pálnak, Lázár Györgynek és a többi vezetőnek kijárt a megbecsülés és a fegyveres védelem.
Ami meg a kiváltságos helyzetüket illeti, a köztudottan puritán Kádár elvárta a közvetlen környezetétől, hogy ne kérkedjenek vele. Sajnos ezt nem mindenki tartotta be. Biszku elvtárs lányai például gyakran elvetették a sulykot: vízisízés közben folyton visítoztak, de úgy, hogy kilométerekre elhallatszott. A jobb érzésű vendégek ilyenkor azért csóválták a fejüket, bár szóvá tenni nyilván egyikük sem merte.
Meg hát az sem volt rendjén, hogy miközben a hanyatló Nyugat erkölcsi fertőjéről beszéltek, az elvtársak olyan amerikai filmeket néztek az üdülő mozijában, amelyeket sohasem fognak adni a magyar mozikban. A magafajtának csak A kétéltű ember meg a Csendesek a hajnalok jutott.
És ha még csak ennyi volna! Állítólag vannak Aligán olyan zárt körű vetítések, ahol…
Az előző nyáron hatalmas botrány tört ki, amikor a gyermekeknek szóló délelőtti matinén a mozigépész véletlenül az estére odakészített olasz pornófilmet fűzte be a gépbe… Azóta téglagyári segédmunkás, és messze elkerüli a Balatont.
Ha már itt tartunk, persze Aliga I.-re sem léphetett be akárki, nagyon pontosan meghatározták azoknak a körét, akik jogosultak voltak itt tölteni a szabadságuk egy részét: ilyenek az alacsonyabb rangú párttagok nagyjából a megyei pártbizottságok titkáraival bezárólag, a média és a tudományos élet képviselői. Tavaly több híres színésszel és televízióssal is találkozott Aliga I.-en. Takács Marikától, a népszerű bemondónőtől, aki a férjével, a neves színházi rendezővel érkezett a pártüdülőbe, még autogramot is kapott.
Egyébként itt is volt minden, amit a boltok polcain ritkán vagy sohasem lehetett látni: francia pezsgő, skót whisky, amerikai cigaretta, ananász, narancs, banán, és még ki tudja, mi minden. Sallai Józsi, aki az étteremben dolgozott, azt mesélte, hogy vacsorára néha kagylót meg rákot is felszolgálnak. Hát, mondjuk azt ő meg nem enné, de a banánból szívesen vinne haza a gyerekeknek. Meg hát a skót whisky sem lehet rossz, de ami azt illeti, ő beéri az orosz vodkával meg a Lánchíd brandyvel.
Amúgy is a bort szerette jobban. Egy jó csopaki rizlinggel semmi sem versenyezhet. Ugyan mivel lennének jobbak azok a flancos francia borok?
Lehajolt, és az ujja hegyével megérintette a nedves füvet. Jól van, még egy jó negyedóra, aztán leállíthatja az öntözőt. Az órájára nézett: hat óra múlt tíz perccel. Amikor a főépület felé indult, útközben, a kavicsos sétány túloldalán felfedezett két jókora vakondtúrást. A fejét ingatva visszafordult, hogy a szerszámos kamrából hozzon egy gereblyét meg egy lapátot.
Döbbenten vette észre, hogy a lakatot leverték, majd visszaillesztették ugyan a helyére, de már nem tudták bezárni.
El sem tudta képzelni, ki tehette, és miért. Hat éve, amióta itt van, ilyen még nem fordult elő. A kertészeken kívül kinek kellene innen bármi is? Meg aztán, ha kellene, akkor elkérné a kulcsot.
Káromkodva húzta ki a lakat szárát a reteszből. Aki ezt csinálta, biztosan magával vitt valamit. Remélte, hogy nem az új, nyugatnémet gyártmányú benzines sövényvágót, mert az egy vagyonba került.
Ahogy kitárta az ajtót, fény ömlött be a gondosan berendezett szerszámos kamrába.
Sulyán Imre hátrahőkölt. A házikóból első ránézésre semmi sem hiányzott, épp ellenkezőleg: volt ott valami, aminek nem kellett volna ott lennie…

[…]

– Hogy érted azt, hogy egy lány? – kérdezte hitetlenkedve Tompa Ferenc, a pártüdülő gondnoka.
– Hát úgy, hogy… az isten szerelmére, hogy mondjam másképp? – kérdezett vissza kétségbeesetten Sulyán Imre. – Szerintem halott. De az is lehet, hogy csak mélyen alszik. Nem tudom…
– A gondnok úgy érezte, hogy ott rögtön, ültő helyében gutaütést kap. Felállt az asztaltól, a kertészhez lépett, és jó erősen megrázta a vállánál fogva.
– Beszélj már értelmesen! Próbáltad felébreszteni?
– Én ugyan nem – mondta Sulyán. – Nem merek én hozzányúlni az ilyen, izé… És ha tényleg halott? – A férfi nyugtalanságában egyre hangosabban beszélt.
A gondnok kezdte végleg elveszíteni a türelmét.
– Ne kiabálj! Mi van, ha meghallja valaki? Az is lehet, hogy csak részeg.
Az utolsó mondattal inkább saját magát próbálta megnyugtatni. Magában gyorsan számba vette a lehetőségeket. Egy: a lány az üdülő egyik vendége, vagyis valamelyik elvtárs lánya, esetleg szeretője. De mit keres a szerszámos kamrában? Kettő: valahogy kintről jutott be. Így már érthetőbb lenne az egész. Leverte a lakatot, bement, és ott töltötte az éjszakát.
– Nyitva volt az ajtó?
– Mondom, hogy be volt reteszelve kívülről – magyarázta a kertész. – Valaki leverte a lakatot, aztán szépen visszaakasztotta a helyére, hogy ne nyíljon ki az ajtó. De lezárni már nem tudta.
A gondnok egyre nyugtalanabb lett. Amit most hallott, az azt jelentette, hogy valaki bezárta oda a lányt. De még így is előfordulhat, hogy csak azért, hogy kialudja magát, és kijózanodjon.
Hamar belátta, hogy fölöslegesen találgat, okosabb, ha a saját szemével győződik meg róla.
– Menjünk oda! – mondta parancsolóan a kertésznek. – Szedd össze magad, és viselkedj normálisan! Nem szeretnék feltűnést kelteni. Ezerszer elmondtam már mindenkinek, hogy ebben az üdülőben az első a diszkréció.
Szinte lábujjhegyen vágtak át a gondozott parkon. Szerencsére a vendégek zöme még aludt, legfeljebb néhány megszállott horgász kelt fel hajnalban, ők viszont még nem jöttek vissza a partról.
Sulyán most is tisztán hallotta az öntözőrendszer hangját, de ezúttal inkább idegesítette az ütemes ciripelés.
– Ott van bent – mondta, és fejével az ajtó felé bökött, ami annyit jelentett, hogy ő ugyan ki nem nyitja, és be nem megy oda még egyszer. Csakis akkor, ha kiderült: a lány csupán alszik.
Tompa Ferenc morogva kiakasztotta a lakatot, és résnyire kinyitotta az ajtót.
A lány félig ülő helyzetben támaszkodott a szerszámos szekrénynek.
Hosszú, szőke haja volt, és csinos arca. Szűk farmernadrágot, virágmintás blúzt és rojtos farmermellényt viselt. Sem a zajra, sem a fényre nem reagált. A gondnokot nyugtalanság fogta el. Lehajolt hozzá, és szólongatni kezdte, majd finom mozdulatokkal néhányszor megpaskolta az arcát.
– Kisasszony, ébredjen! Jól van?
Egészen közel hajolt hozzá, hogy hallja, lélegzik-e. Semmi. Megfogta a csuklóját, és próbálta kitapogatni a pulzusát, de remegett a keze az idegességtől. Amúgy mindegy is volt: pontosan tudta, hogy a lány halott.
– Gyere be, és húzd be magad után az ajtót! – szólt ki türelmetlenül a kertésznek, és felkapcsolta a villanyt.
Sulyán szó nélkül engedelmeskedett. Remegve állt meg az ajtóban. Az arca fehér volt, mint a fal. Nem nézett a lányra, úgy kérdezte:
– Meghalt, ugye?
Tompa némán bólintott.
– Most mi legyen? Szólnunk kell a rendőrségnek.
– Elment az eszed?! – kérdezte a gondnok. – Szerinted mi történne, ha megjelenne itt a rendőrség?
Sulyán teljesen összezavarodott.
– Értem én, de hát akkor is… Mégiscsak…
Tompa közelebb hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett.
– Figyelj rám jól, Imre! Ki kell vinnünk innen. Hozd ide a kisteherautót, felrakjuk rá, lefedjük egy ponyvával, és elvisszük valahová. Bárhová, csak el innen. Nem maradhat itt.