A taxisblokád hívta létre az Érdekegyeztető Tanácsot - találkozom időnként a kijelentéssel. Valójában azonban az ÉT – Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT) néven – 1988 decemberében alakult. 1990-ben az Antall-kormány átalakította, konszenzussal elfogadott alapszabálya tartalmazta a résztvevőket, a tárgyalandó témákat, a tárgyalások rendjét stb. A taxisblokád szervezői tehát egy létező fórumhoz fordultak: nem kellett azzal foglalkozni, kivel tárgyaljanak, milyen módon folyjanak a tárgyalások, mert mindez adott volt.
Az előzményekről a fiatalabbak kedvéért: 1990. október végén a kormány váratlanul jelentős benzináremelést jelentett be, mire a taxisok lezárták a hidakat és a főbb közutakat, megbénítva ezzel a közlekedést. A válságos helyzetet október 28-án, vasárnap az ÉT-ben lefolytatott tárgyalás oldotta meg, amit a köztévé egyenes adásban közvetített. Az ott kötött megállapodás eredményeként már vasárnap estére helyre állt a rend.
Minderre azért érdemes emlékeztetni, mert a Belügyminisztérium (BM) és a pedagógusok érdekvédelmével foglalkozó szervezetek tárgyalásainak eredménytelenségéért mindkét fél a másik magatartását hibáztatja. A magatartás, a tárgyalásokhoz való hozzáállás valóban alapvető fontosságú. Mindenekelőtt el kell fogadni a másik felet tárgyalópartnerként, elismerve autonómiáját. Törekedni kell a megállapodásra, azaz a partner álláspontját, érveit meg kell érteni, át kell gondolni, és keresni kell olyan megoldást – kompromisszumot! -, amellyel a saját álláspontunk lényegét nem feladva a másik fél érdekeinek megvalósulását is elősegítjük. A tárgyalópartnert nem szabad ellenségnek tekinteni, tiszteletben kell tartami személyiségét, céljait, elismerve, hogy az ő tevékenysége is hasznos társadalmilag.
Ha ebből a megközelítésből vizsgáljuk az Orbán-kormányok teljesítményét, a tapasztalatok lesújtóak. A Fidesz kétharmados parlamenti többsége birtokában az összes Orbán-kormány bármire felhatalmazottnak érzi magát, és aki ezt kétségbe vonja, akadályozza az akaratuk érvényesítését, az ellenség, és ekként is kell bánni vele. (Lásd pl. a kötelező tagság eltörlését az Orvosi Kamaránál vagy most a pedagógusokat érintő státusztörvényt.) A kormány javaslata a lehető legjobb, annál jobbat kormányon kívüli tényezők úgysem találhatnak ki. Ennél fogva tárgyalásnak nincs értelme, a kormány nem is akar megállapodni érdekképviseletekkel.
Ha mégis rákényszerül egyeztetésre, tárgyalásra, szereti maga kiválasztani a tárgyalópartnerét. Vagyis az egyeztetés rendjét a minisztérium egyoldalúan határozza meg. A tárgyalópartner, illetve szervezet ellehetetlenítésétől sem riadnak vissza: olyan vádakkal illetik őket – közvetlenül vagy a kormánymédián keresztül –, amivel a társadalom számára visszatetszőnek állítják be az érdekképviseletet, illetve vezetőjét. A kormányzati stratégia része az érdekképviseletek meggyengítése, illetve kormánybarát szervezetek létrehozása, akikkel viszont „lehet tárgyalni”, ami magyarra lefordítva a kormány álláspontjának feltétlen elfogadását jelenti. A kormány képviselői számára még egy közösen megfogalmazott emlékeztető kiadása is problémát jelent, amelyben rögzítenék a felek álláspontját.
Ha valaki nem akar tárgyalni, megállapodni, akkor eredmény nyilvánvalóan nem várható. Mindezeket erősíti a kölcsönös bizalmatlanság: a felek nem bíznak a másik fél jóhiszeműségében, márpedig a bizalom hiánya önmagában is nehézkessé tesz bármilyen együttműködést. A NER kormányzatában alkalmazási feltétel az önreflexió, a nyilvános önkritika elutasítása; mindig mindenért mások a felelősek.
A BM és az érdekképviseletek közötti tárgyalások eredménytelenségét azonban nemcsak a nem megfelelő magatartás magyarázza. Ahogyan a focihoz pálya, labda – tehát megfelelő feltételek – kellenek, egy tárgyalásnak is megvannak a szervezeti, eljárási feltételei. A hazai érdekegyeztetés történetét végigkíséri az a törekvés, hogy az érdekegyeztetést, így az OÉT-et szabályozza törvény. Bár ez 2009-ben megvalósult, hamarosan bebizonyosodott, hogy a törvény nem mindenható, semmitől sem véd meg: 2011-ben a parlament a törvényt hatályon kívül helyezte.
Kevesebb figyelem fordul arra, hogy az OÉT működése törvény nélkül is mindig szabályozott volt. Az alapszabály részletesen tartalmazta a részvétel szabályait, vagyis hogy kik az ÉT tagjai (nem a kormány döntötte el), az OÉT jogosítványait, a tárgyalandó témákat – tehát azokat a törvényeket, szabályokat (bér, foglakoztatás, munkajog, adózás, költségvetés és még sok minden más) –, amelyeket a kormány köteles volt az ÉT-ben megtárgyalni. Az alapszabály számos eljárási szabályt is tartalmazott az ÉT összehívásától, a napirend meghatározásától kezdve a tárgyalás rendjéig (hogyan kapnak szót az egyes oldalak; hogyan kell elkészíteni az ÉT üléséről a tájékoztatót, amely megjelenik a hivatalos közlönyben; a nyilvánosság tájékoztatása, így a média jelenléte az üléseken stb.). Az is világossá vált, hogy csak plenáris üléseken nem lehet hatékonyan egyeztetni, ezért az ülések előkészítésére szakbizottságok alakultak (bér- és kollektív megállapodási, munkaerőpiaci, munkajogi stb. bizottságok, összesen tíz), ahol a kormány és az érdekképviseletek szakértői egyeztettek. Ezek eredményes működéséhez persze az kellett, hogy minden tárgyaló félnek (a kormányoldalnak is!) világos és stabil, meghatározott mandátuma legyen.
Az ÉT működése közben kiderült, hogy csupán a szakmai előkészítés nem elegendő. A két ülés között is akadtak olyan fejlemények, amelyekről érdemes volt eszmét cserélni, illetve az ülések technikai előkészítése is párbeszédet igényelt. Ezért létrejött a soros elnöki találkozó rendszere, amelynek célja a plenáris ülések előkészítése, tájékoztatás aktuális kérdésekről, a meglévő konfliktushelyzetek áttekintése volt. A találkozót bármelyik oldal kezdeményezhette. Végül, de nem utolsósorban a soros elnöki találkozón konszenzussal rögzítették a következő ülés napirendjét és időpontját.
Az tehát nem fordulhatott elő, mint a BM által szervezett egyeztetésen, hogy a minisztérium egyoldalúan kijelöli az egyeztetés időpontját, ráadásul a meghívó késő délután, némelyeknek éjszaka érkezik meg, másnap reggel 9 órai kezdést hirdetve. Említést érdemel az is, hogy az üléseket háromoldalú titkárság készítette elő, amelynek költségeit – ideértve a munkavállalói és a munkáltatói oldal titkárának díjazását is – a kormány (az érdekegyeztetésért felelős minisztérium) finanszírozta. A titkárság emellett a folyamatos kapcsolattartást is biztosította.
A két rendszer közötti különbség még a Holdról is látszik. 2010-ig intézményesített érdekegyeztetés folyt, ahol konszenzussal elfogadott szabályok jelölték ki a szereplők mozgásterét. Az OÉT tagjai együttműködésre törekedtek, és közösen alakították ki az ennek megvalósulását elősegítő feltételeket. 2010 után az intézményes érdekegyeztetés megszűnt,
a kormány lebontotta az akaratának érvényesítését akadályozó korlátokat. A kormány még a jogszabályok egyeztetéséről szóló - már általa alkotott - 2010. évi CXXXI. törvényt is rendszeresen figyelmen kívül hagyja, előírásait megszegi. Tehát ahelyett, hogy fejlesztené az érdekegyeztetés intézményeit (mert tökéletes rendszer nem létezik), a meglévőket is eltünteti.
Az érdekegyeztetés csak kis szelet egy kormányzat működésében, azonban mint cseppben a tenger, mutatja a jogállam és a jogállamiságot színlelő kormányzati tevékenység közötti különbséget. Jogállamban szabályok jelölik ki a kormány tevékenységének kereteit, a kormány kénytelen alkalmazkodni a szabályokhoz; a NER-ben a szabályok alkalmazkodnak a kormány mindenkori szándékaihoz.
Az érdekképviseletek gyakran panaszkodnak amiatt, hogy ha létre is jön egy egyeztetés, azon a kormány képviselői felhatalmazás nélkül vesznek részt, szándék sincs a megállapodásra, csupán látszategyeztetés folyik. A valódi érdekegyeztetés macerás dolog. Nem igazán lehet „bombabiztos” egyszemélyes és ad hoc döntésekre alapozni. Valamiért az Európai Unióban mégis úgy gondolják, hogy hosszú távon megéri.
Hogy a BM és a pedagógusokat képviselő szervezetek között érdemi vagy látszategyeztetésre készült-e a kormányt képviselő BM, nem tudjuk. Sejtéseink persze lehetnek, de inkább arra fordítsuk a figyelmünket, hogy a kormány, illetve a BM akkor sem képes hatékony érdekegyeztetésre, ha megvan erre a szándéka, mert ennek hiányoznak a szakmai feltételei. A konfliktusokat generáló nézetkülönbségek, a bizalmatlanság, a félreértelmezések megfelelő intézmények hiányában szükségszerűen megakadályozzák az érdemi párbeszédet.
„Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.” - mondta Füles Micimackónak. Az Orbán-kormány egyesítette a két nem-cselekvést: nem akar, de nem is tud érdemben egyeztetni.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.