Nem tölthette fel a telefonját, csak ötnaponként került sorra. A pincében minden konnektornál állt valaki éjjel-nappal, ahogy a vizespalack és a konzervek mellett is egymást váltották a kijelölt őrök.
Elképzelte, ahogy Facebookot pörget, üzenetet ír. Röhögő szmájlit, meg dühöset. A lánynak szívecskét, de csak ironikusan, hadd gondolkozzon rajta. Becsukta a szemét, és megnézett néhány jelenetet A Gyűrűk Urának az emlékezetében tárolt saját verziójából. Az óriási csatajelenet felénél felpattant a szemhéja, robbanást hallott és géppisztolyropogást. A pince lakói a sarkokba húzódtak. Órák teltek el. A sötétben ült a többiek között, nem jutott eszébe semmilyen film vagy könyv.
Nyikordult egyet a pinceajtó, mindenki odakapta a fejét. Résnyire nyílt, valaki bekiabált rajta.
– Lelőtték Tamást, vége! Itt fekszik az ajtó előtt, vigyétek valahova!
A pincében bujkálók felhördültek. Két idősebb nő egyszerre kapta a szája elé a kezét.
– Melyik?
– A mi Tamásunk?
– Kovács Tamás?
– Menjünk ki! Most kimehetünk?
Két férfi kilépett az ajtón, fény és por ömlött a pincébe. A két nő az ajtónál állt, öt perc múlva az egyikük ugyanott ült a földön és zokogott, másikuk a bableves maradékát próbálta kikaparni a fazék aljáról.
Félóra telhetett el. Felnézett a zsivajra, katonaruhás férfiak gyerekeket tereltek a pincébe. A visítás, nevetés, sírás betöltötte a szűk termeket. Bedugta a fülét, másfél perc múlva már legszívesebben kirohant volna, itt vagyok, durrantsatok fülbe! Azt mondták, kilőtték az ovit, oké, szar ügy, de miért pont ide?
A zsivajon átszűrődött egy női hang az utcáról.
– Ki lehet menni, vizet osztanak a mozinál!
Felpattant.
– Megyek vízért! – mondta hangosan, és körülnézett.
Az egyik idősebb férfi bólintott.
Felkapott két tízliteres kannát, és elindult. Fel a lépcsőn, ki a vasajtón. Valamelyik Tamást már elszállították. Átlépte a vértócsát. A járda széttöredezett, inkább az úttesten ment. Felnézett az égre, viszonylag kék, és sehol egy repülő. A távolból sem hallott robbanást. Szeretett volna metált hallgatni útközben, helyette dudorászott.
Végigsétált a szűk mellékutcán, egy férfi sietett el mellette, rajta kívül nem látott élő embert a közelben. Egy hulla feküdt a feldőlt biciklije alatt az úttest közepén, egészen menő kabátban. Egy másik a kiégett autója kormánya mögött. Ez új. Csak félig-meddig nézett arra, kicsit mellé fókuszált, nem kell megtudnia, ismerős volt-e. Elég annyi, hogy kettő, és hogy merre vannak. A kereszteződésnél nem nézett balra, ott a múltkor lógott egy test a fáról. Nem nézte meg, ott van-e még.
A tér szélén füstszag, kiégett tank, az első napokban odarohant volna, most már nem érdekelte. A központba ért, itt volt mozgás, páran siettek, mások sétáltak, és fel-felnéztek az égre. Ő is felnézett, sehol semmi.
A mozi helyén gödör és téglakupacok, mellette osztották a vizet egy autóból, még nem volt tömeg. Beállt a sorba egy csodálkozó arcú néni mögé, és körülnézett a téren. A kávézó és a cipőbolt találatot kapott, a francba, ezeknek annyi, üvegcserepek és elszenesedett cipők hevertek a járdán. Mellette a zöldes bérház fele még állt, a középső lakásokat elfelezte a bomba, belátott egy nappaliba, hoppá, de jó tévéjük volt. Megint a cipőboltot nézte.
Rápillantott a kedvenc fehér Nike-jára. Hónapokig spórolt rá plusz szülinap plusz karácsony, de megérte, ebben van éjjel-nappal hetek óta, és még mindig szuper. Csak már nem fehér. Bordós-barnás-sáros-véres-szaros. Le kellene mosni. Úgyis húsz litert visz, mi az az egy-két deci? Csak valahova be kell húzódnia, mert ha meglátja valaki, szétveri a pofáját.
Megkapta a vizet, rohadt nehéz, vitte az elszenesedett cipők között, az üvegcserepek között, a gödrök között, vágta a kezét a műanyag, letette a kannákat, összedörzsölte a tenyerét. Gyerünk tovább, még húsz méter addig az üres házig. Üresnek kell lennie, még teteje sincs. Körülnézett, a kidőlt kapu mellett belépett az előtérbe. Itt nem láthatta senki. Letette a kannákat, az egyikről lecsavarta a kupakot, és vizet csorgatott a cipőjére. A víz kis patakokban vitte a szennyet.
Megszólalt a sziréna. Két perce volt visszaérni a pincébe. Gyerünk. Egy utolsó löttyintés. Tádámm, hófehér, mintha új lenne.
A részvétel nem önkéntes
címmel jelenik meg a szerző első, negyvenöt rövidprózát tartalmazó novelláskötete az Ünnepi Könyvhétre. A sötét humorú, abszurd elemeket sem nélkülöző, időnként meghökkentő, máskor hátborzongató írásokból megtudhatjuk azt is, mi jár egy bankrabló vagy egy cirkószerelő fejében; mit üzenne a húsleves vagy a szójajoghurt a hűtőből; mit válaszol a spamre Terike néni Balassagyarmatról, és mi történik, ha hatalmat adunk kutyák vagy baglyok kezébe.
