Japán;amerikai;népzene;táncház;

- Szép Tibor: A japán

Az egyetemi klubban látta először a japánt. Néptáncolt, csizmában, farmerban, fehér atlétában. A japán barátja a fal mellett ült. Amerikai srác, ’56-os szülők kései gyereke. Szovjet tiszti kabátot viselt. Makacs bőrbetegsége miatt ujjatlan kesztyűvel. Éjjel-nappal. Minden évszakban.
A kabátot délelőtt vették, a valamikori lengyel piacon.
A dél-alföldi város külső kerületébe villamosoztak. Egy japán, egy amerikai a lengyel piacon. A viccek kezdődtek így.
Ott minden eladó volt. A szovjet hadsereg hátrahagyott felszerelése is. A délszláv háborús övezetbe küldött nyugati élelmiszer is. A holland paradicsom olcsóbban, mint a magyar. Ellopták, eladják. És alkatrészek, NDK-szexújságok, ruhák, játékok, por és szemét. Száz év szemete. Lacikonyhák, bögrecsárdák csehszlovák sátrakban. Hamisított gázolajat is vehettek volna, ha lett volna autójuk.
Reggeliztek, ittak, megvették a kabátot. Tulajdonképpen ezért jöttek. Az amerikai szeretett volna egyet. Akik az apját elüldözték innen, azok viseltek ilyet. A kabátok tucatszám lógnak a vállfákon. Hazamentek belőlük a katonák. A vásár után kicsit még lődörögtek a piacon. Nézelődtek, piszmogtak az árukkal.
A japán egy bekeretezett tablót talált. Az üveg függőlegesen kettérepedt. A karton ovális ablakaiban hetven körüli férfiak. NYÖDE, 50 éves találkozó, 1892–1942. Nyíregyházi Öregdiákok Egyesülete. Csupa férfi. Fiúiskola. Hányan nincsenek a tablón? A Nagy Háború, spanyolnátha… És ’45 után hányan nem voltak ott a következő találkozón? Zsidók, svábok… Az amerikai művelt fiú volt. Magyar Tábor, nyári iskola minden évben, a Sziklás helységben. A japánra idegen európai arcok néztek. Sok bajusz, sok szakáll. Honnan ez a sok szőr?
– Niode – mondta a japán. – Mint egy japán szó.
– NYÖDE – mondta az amerikai. – Meg kell tanulnod magyarul, rendesen.
Angolul beszélgettek.
Visszamentek a sátrakhoz inni még egy sört. Ittak nagyon. Az amerikai bírta. A japán gyermekkori emlékét mesélte. Nagyszüleinél töltötte a nyarakat, kis házban, az üvegpalotában. A földszintes utcák ipszilon alakban futottak össze. A két szár között apró, ék alakú üzlet. Kétoldalt osztott kirakatok, középen egyszárnyú üvegajtó. Benn csengő az ajtó felett, szemben pult, mögötte nagymama és tükrös vitrinek. Innen nyílt a műhely nagypapával. Lakás és édességbolt. Itt nyaralt gyerekként, a puritán japán kisváros közepén. Esténként nagyanyja felmosta a padlót az eladótérben, nagypapa matracokat hozott elő a műhelyből. Megmosakodtak és megvacsoráztak, lefeküdtek a matracokra. Nagyapa ilyenkor nem húzta be a kirakatok függönyeit. Kétoldalt a mérhetetlen csillagos éjszaka, neszek a padlón, kintről hallatszott a járókelők köhögése. Kicsi háromszögű ház az irdatlan térben. Azt képzelte, egy óriás szívében fekszik.
Az amerikai nagy átéléssel hallgatta. Elérzékenyült. Meg irigy is volt. Ő mindig más gyereke szeretett volna lenni. Hisztérikus anya, elfoglalt apa, ismeretlen nagyszülők.
Bal kézzel megérintette a japán arcát. Ő rábízta a fejét a kezére.
– Ez a második üvegpalota. Az első szebb volt nagyapám szerint. Lebombázták az amerikaiak.
– Azok nem mi voltunk. Az én őseim akkor pincében ültek Pesten. Bombázták őket más amerikaiak.
Ezen gondolkodtak.
– Bár az is igaz, Magyarország üzent hadat Amerikának. Ahogy Japán is.
Az amerikai művelt fiú volt.
Aznap eddig jutottak. Megitták a sörüket, és elmentek.
Az amerikait a szülei küldték. A japán a népzene miatt jött. Anyja zenetanár volt, a zenében éltek. A lakásban mindig szólt a magnó. Általában európai klasszikusok.
A népzene a fiú hobbija lett, a magyart is ő választotta. Most itt van, hogy megismerje hozzá az embereket. Az amerikaival az egyetemen találkozott. Magyar nyelvet és néprajzot tanultak.
Idővel a zenéből tánc lett. A táncházban ő volt az egyetlen külföldi. Egy japán néptáncos a magyar alföldön. Kitartó volt, ’92-ben bejárta Erdélyt biciklin. Nagy feltűnést keltett. Akkoriban csak a határ mentén láttak japánt, ott is a Sógun című sorozatban. A magyar tévén ment a ’80-as években. Tudták róluk, hogy köntösben járnak, és mérgesen beszélnek. Biciklis japánra, szelídre, nem voltak felkészülve.
Nem verték meg. Megnyerő természete miatt megkedvelték. Egy idő után híre volt. Sokfelé látták, ahol nem is járt. Megszerette a füstölt szalonnát és a szilvapálinkát. Közben táncolni tanult.

A magyar a táncházra jött az egyetemi klubba. Táncolt, sörözött, nézte a lányokat. Kezdett feloldódni.
Hosszabb szünet után újra megszólalt a zene. Verbunkot játszottak. A vonó a szívébe fűrészelt. A japán a kör közepére serdült. Egy mozdulattal ledobta az ingét. Vékony volt, inas, egészségtelenül sovány. A bicikli fogyaszt. Fehér atlétában úgy festett, mint egy felső tagozatos. A csizmák lötyögtek a lábán. Középen megállt, megmutatta magát, és táncolni kezdett. Lassan, méltósággal.
Visszafogottság, belső tűz. Dacos fegyelmezettség. Mintha minden mozdulat terve akkor születne meg benne. A gyorsuló tempóval nyílik, egyre nagyobb térben táncol, magas lesz, erős, hatalmas és szép. Az őrjöngésig fölfelé, majd lefelé, a lassulás fokozataiban. A zene véget ér. Rövid csönd, utána viharos ováció.
Az amerikai felállt, és megölelte a japánt. A szovjet katonakabát beborította őket. A magyar lenyűgözve ült, de nem csodálkozott. Semmi sem volt valószerűtlen. Akkoriban minden lehetségesnek látszott.

A játékosság mérnöki pontossága, nehézségeken átszüremlő féktelen életszeretet, és mindenekelőtt zeneiség. Falcsik Marival beszélgettünk új kötetéről, az Azt hittemről, a MERSZ Klubról és műhelytitkokról. De megtudtuk azt is, milyen az, ha valaki „fűbevaló”, és a lövészárok-szemléletet éppúgy kerüli, mint a pártos harciasságot.