Az amerikai filmgyártás legmegtévesztőbb vonása, hogy a gyenge és közepes termékei is jók. Hatásosan lepörögnek, üresjárat nulla, minden érthető, követhető, a sztárok nagyokat tudnak villanni, még kicsit beszélgetni is lehet róluk. Csak amikor betelik velük a pohár, az ember rádöbben a felszínességükre, sterilitásukra, paneljeikre, és hajlamos azt hinni, hogy ennyi az amerikai mozi, egy nagy-nagy átverés, a piacot uraló, trendeket irányító, profitéhes katyvasz. Pedig attól az egyébként nem kis teljesítménytől, hogy a satnyább ötleteket is eladhatóvá tudja tenni, még ugyanúgy kiérleli a maga igazi remekeit. Méghozzá nem feltétlenül a független szférában, hanem magában a hatalmas kommersz iparban. És sokszor ugyanakkora, ha nem nagyobb sikert és bevételeket hoznak, mint a gyártósorokról lekerülő tisztes átlag.
Lehet persze vitatkozni, hogy az HBO hol helyezkedik el a mozgóképtermelésben. Kétségtelenül igényesebb, nyitottabb az átlagnál, de üzleti pozíciója őrzése miatt túl sokat ő sem kockáztathat. De rendre kiderül, hogy nem is kell annyit kockáztatni. Elég egy markánsabb ötlet, újszerű szemszög, átgondolt, koherens képi-dramaturgiai szerkezet, és utána a megfelelő anyagi-műszaki feltételekkel biztosított, agyongyakorlott technikai és művészi apparátusnak semmi gondot nem jelent, hogy szintet lépjen.
Az Utódlás egy ideig csak rutinfigyelmet és tárgyszerű elismerést kapott. Úgy tűnt, csupán egy újabb színvonalas, elitcsalád-történetről van szó. Afféle mai Dallasról, de visszamehetünk akár a klasszikus angol regényekig. Az egyik központi hős egy sikeres, de gátlástalanul önző üzletember (az Utódlás esetében az apa), a többiek meg kavarognak, kevernek, próbálkoznak körülötte.
Jesse Armstrong forgatókönyvíró több rendezővel megvalósított sorozata alapjában megtartja a képletet, „csupán” új megvilágításba helyezi, és kicsit szokatlan műfajban, stílusban meséli el. Kerülve a tradicionális pszichologizálást, elidegenítően, kicsit fekete komédiába hajlóan. De ez épp elég az átlagnál jóval magasabb, esztétikum közeli minőséghez. Mert a „kicsit” nagyon ki- és el van találva. A dokumentarista eszközöket (ingó kamera, apró, éles közelítések-távolítások) nem hivalkodóan, kizökkentően használja, a vulgáris szavakban bővelkedő élőbeszédnek irodalmi formája van. Szokatlan dinamikában mozognak a szereplők, zajlik, ami zajlik, de ez sem filmművészeti mesterkéltségből, hanem belső, szerves szerkezeti erőkből fakad.
És láss csodát: a néhány „kicsit másból” kiérlelt művészi érték ugyanolyan világsikert hoz, mint megannyi megbízható pici termék. A játékból hiányzik a hagyományos cselekményesség, sokkal inkább monoton lüktetés jellemzi, mégis lebilincsel. Nézzük a családi vállalkozásra épülő gigantikus médiabirodalom üzleti-politikai manővereit, az apa és gyerekei közötti iszapbirkózást, minden világos, ugyanaz ismétlődik százféle variációban, de nem unjuk, és sajnáljuk, hogy most vége szakad. Nagy titok, miért. De bizonyára szerepe van benne annak is, hogy itt nem kritikai közelségbe hoznak az elittel, amelyben valahol együtt is lehet érezni egyes tagjaival.
Az Utódlásban az elidegenítés formai eleganciája ellenére sincs kegyelem. Itt nem csupán meg- és esetleg elítélni kell uraink és parancsolóink világát, hanem megvetni. Szabadon undorodni tőle. A hatalmi önteltségétől, büszke kegyetlenségétől, a hétköznapjait átjáró kicsinyességtől és közönségességtől. Ez a világ szereti demokratákkal leplezni magát, de valójában Donald Trump illik hozzá, amit egyre kevésbé szégyell. Olyan politikus, aki számára – mint ahogy a sorozat harmadik évadjában elhangzik –, a diplomácia nem más, mint „szarvasvadászat Orbán Viktorral”.
Infó: Utódlás, amerikai filmsorozat. Rendező: Mark Mylod, Andrij Parekh, Adam Arkin. HBO
