Szűcs Jenő középkort kutató történész Vázlat Európa három történeti régiójáról című könyvét újraolvasva megerősödött bennem, hogy a múlt ismerete alapozza meg a jelen megértését.
Szűcs az európai három régió vizsgálata során, a nyugati régió ókori római, görög és arab kultúrgyökerekre épülő társadalmi fejlődését követi végig a középkortól a legújabb korig, a nyugati polgárosodó feudális renddel veti össze Kelet-Európa bizánci kereszténység alapjaira épülő, más irányú fejlődését. Bemutatja, hogy a harmadik régió, Közép-Kelet-Európa, a két világ hatása közé szorulva hogyan próbálta a nyugatot követni, de mindig lemaradva, és sajátos módon felhígítva a nyugati trendeket, át-átvéve a keleti régió hatalomgyakorlási módszereit. (Lám, Magyarország máig belesüpped a feudalizmus eszmerendszerébe: familiáris hűbéri kapcsolatrendszereivel, uram-bátyámostul, vármegyéstül, főispánostul.)
A középkori nyugati társadalmi berendezkedésben a földesúr a jobbágyainak, szolgáltatásaikért cserébe védelmet és megfelelő életkörülményeket biztosított. Ezen irányítási és jogi gyakorlat integrációjára épülve alakultak ki a nyugati államok irányítási és jogrendszerei, ahol a központi hatalomban a király mint a legfőbb hűbérúr a territoriális hatalmat gyakorlókkal való egyeztetés során hozta meg döntéseit.
Bibó ezt úgy fogalmazta meg, hogy kialakult a „szokásszerű, személyes kölcsönös biztosított kötelezettségek és jogok, a »szabadság kis köreinek« egymást egyensúlyban tartó szerkezete, amely megakadályozza a hatalom koncentrációt és ellenálló erőt jelent az egyoldalú brutális alávetés »brutálisan célszerű« módszerével szemben”.
Talán ennek tudható be az a népi aktivitás, ami ma is jellemzi a nyugati társadalmakat, ha az alkotmány (a francia forradalom eszméje) vagy egyéb megszerzett jog bárminemű sérelmét tapasztalják. A nyugati államokban ha az állam beleszól a vallási, egyházi kérdésekbe (pl. anyagilag támogatja az egyházi iskolákat), vagy ha elégtelennek minősített társadalmi egyeztetések után emelik meg a nyugdíjkorhatárt, százezrek vonulnak az utcára, tiltakozva az államhatalom „szerződésszegése” ellen. A Lajtától keletre azonban igen ritkák az állami „szerződésszegéssel” kapcsolatos, nagy tömegeket megmozgató népfelháborodások. Hazánkban az állam és az állampolgár közti „szerződésre” való következmény nélkül át lehet alakítani választási rendszereket, meg lehet támadni civil szervezeteket, meg lehet szüntetni hagyományos autonómiákat, korlátlanul fent lehet tartani a parlamentarizmust megkerülő rendeleti kormányzást.
A középkori nyugati társadalmak kis körei megerősítették a „civil társadalom” állammal való kapcsolatát, ami Bibó szerint sem Bizáncban, sem az iszlám világában, sem Kínában nem történt meg.
A nyugati hűbériségi rendszerben „a sok-sok kis, saját szokásjoggal élő tartomány általában sokkal alkalmasabb talaj volt a közvetlen jogszerűség kifejlődésére és a jog mint »szokás« érvényesülésére, mint a nyersen és felülről tagolt, elnagyoltan tágas és uniformizált politikai-kormányzati keretek. Ez volt az a közeg, mely lehetővé tette, hogy a jog és kormányzat »alulról felfelé« ható elvei a lokális szinteken minél több ponton áttörjenek a hatalomgyakorlás »felülről lefelé« érvényesülő mechanizmusán.”
Talán ezeknek az alulról felépülő hatalmi struktúráknak a hagyományai jelentek meg napjaink európai politikai alapeszméi között, amikor szubszidiaritásról beszélünk, azaz a társadalmi szerveződés olyan alapelvéről, amely értelmében azt, amit egy társadalmi rendszerben alacsonyabb szinten meg lehet tenni, nem szabad a magasabb szintre elvonni. Erre az elvre épül az önkormányzatiság és az európai források pályáztatási rendszere is, ami a lakossághoz minél közelebb viszi a tervezést és a döntést, és nem központosít olyan funkciókat, amelyek helyben gyakorolhatók, intézendők. Nem von el jogköröket és nem jelöl ki pályázatírókat, hanem olyan intézményrendszert alakít ki, ami érvényre juttatja a helyi önrendelkezés, a helyi döntések és az állami célok összhangját.
Bibó szerint amíg „a nyugati feudalizmusban az egyenlőtlenek viszonya a szerződéses kölcsönösség jegyében a feleket kétoldalúan kötelezte, és az alárendeltségen belül is megvolt az emberi méltóság motívuma, addig a »szolgálóember« … az orosz fejedelemségekben földig hajolt, kézcsókra járult, vagy éppen földre vetve magát, a porban kúszva csókolgatta urának ruhaszegélyét.”
Ahogy kelet felé haladunk, ez a „szerződéses” viszony egyre inkább diktatórikus irányítású lett, eljutva a cár és bojárok és azok parasztjai közti kegyetlen kiszolgáltatottságig. Nagy Péter cár modernizációs törekvéseinek egyik eredménye egy felűről irányított, de társadalmilag mozdulatlan orosz nemzet kialakítása az orosz birodalom keretein belül, míg Európában ez idő tájt alakultak ki a nemzeti társadalmak, hogy később szuverén nemzetállamokká váljanak.
Magyarországon a nyugati feudális rend kialakulása után 2-300 évvel „egy aránytalanul széles nemesség hamar rendi öntudathoz és autonómiához jutva, hűbéri áttételek nélkül vette át a regionalizmus korai feudális állami keretét, a megyét, egyben rendileg le is blokkolva a lokális jogszerűségnek azt az »alulról felfelé« áramlását.” A magyar hűbéri rendszer, a „familiaritás már nevében is egyfajta archaikus-patriarchális kapcsolatra utal…a hangsúlyozott szerződéses jelleg is hiányzott. Igaz, a familiáris nem borult ura lábaihoz, mint keleti kollegája, de nem is játszotta el az alárendeltségen belül is megőrzött emberi méltóságnak azt a szimbólumjátékát, amit nyugati kollégája… A »nyugatias« szerkezetek mindenütt megvannak, csak éppen valamilyen mértékben deformáltak; hol hiányosan csonkák, hol aránytalanul túlburjánzóak... Nyugattal való viszonylatban a legtöbbet az olyan száraz tények vallanak, hogy itt a középkor végén minden húsz-huszonötödik ember volt nemes, míg például Franciaországban minden századik, ugyanakkor csak minden negyvenöt-ötvenedik volt szabad polgár, míg Franciaországban minden tizedik” - írja Szűcs Jenő.
Nagy Péter orosz módra nyitott a nyugat felé: „Most néhány évtizedig szükségünk van Európára, hogy aztán elforduljunk tőle." Ez a csiki-csuki viszony a későbbi történelemben többször megismétlődött, és a nyugati politikusok hol jobban, hol kevésbé működtek együtt az éppen barátkozó orosz államfőkkel, de sosem láttak igazán át rajtuk, és késve ismerték fel a valódi orosz birodalmi szándékokat. Ezt láthattuk napjainkban is, az ukrán háború kitörésekor az európai politikai vezetők kezdeti rácsodálkozásában, Putyin várható lépéseinek téves megítélésében, mert elszoktak egy monolit, oligarchákra épített despotikus hatalom, a mindent uraló vezető határtalan tiszteletétől és a vele járó félelemtől és a kiszolgáltatottság érzésétől. Az orosz néplélek mélyén viszont talán csak annyi változott, hogy a Szovjetunió szétesésével felbomlott az „orosz” nép egysége, és a birodalmi mítosz nem gyógyuló sebet kapott.
És hol áll Közép-Európában a magyarországi politika e két vonzáskörzet között?
Szűcs Jenő Bibó nyomán írt tanulmánya alapján világossá válik, hogy miért nem értik meg a mai magyar politikusok azt, hogy mi a bajuk a nyugati vezetőknek a magyar demokrácia-elképzelésekkel. Talán arról van szó, hogy a nyugati polgárok világképében a demokrácia nem csupán egy jogi kategória, hanem egy olyan attitűd, amely a hatalom korlátozásában gondolkodik, szemben a hazai, a formális demokratikus jogrendet kijátszó gondolkodásmóddal. A magyar politika a több évszázados nyugathoz kötődési szándék után mintha megijedt volna a civil és a helyi szabadságjogoktól, és kacsintgatni kezdett a keleti despotikus kormányzás felé úgy, hogy közben megpróbálja összeegyeztetni ezt a nyugati demokráciáról alkotott képpel.
Mikor jön el a felismerés, hogy márpedig ilyen harmadik út nem létezik, és remény sincs arra, hogy sikerrel járhat egy ilyen kísérlet?