Azt, hogy Magyarország mostanság a lehetőségek hazája, eddig is tudtuk, most már viszont papírunk is van róla. A Knight Frank nevű elemzőcég globális tanulmányt írt a dollármilliomosokról, és ebből kiderül, hogy a következő öt évben nálunk bővülhet a legnagyobb mértékben az ultragazdagok köre (majdnem 75 százalékkal), vagyis becslések szerint 2027-re már 415 olyan magyar lesz, akinek a nettó vagyona eléri a 30 millió dollár (10,5 milliárd forint). Ennél is nagyobb mértékben nőhet ugyanakkor a dollármilliomosok száma (vagyis azoké, aki egymillió dollárral, 350 millió forinttal) rendelkeznek, az ő számuk az előrejelzések szerint megduplázódhat. Öt év múlva már majdnem 67 ezer magyar kerülhet be ebbe a körbe.
Meseszerű, mondja bennem az egyszeri szegénylegény, akinek minden vágya volt, hogy szerencsét próbáljon, s valamilyen úton-módon megszerezze a királylány kezét és a fél királyságot. Azóta persze annyit megtanult, hogy a királylányokat nem a királyi udvarban kell keresni, mert az nagyon sok pénzébe fog kerülni, tán még a gatyája is rámegy, de a becsülete tuti. A fél királysághoz vezető úton pedig olyan próbákkal kellene megküzdenie, amelyek nem nagyon szerepeltek az addigi népmesékben: dörgölőzés, meghunyászkodás, mutyik és suskusok, EU-s pénzek szakszerű lenyúlása, miközben egyet sem szabad levágni a korrupciós sárkány tizenkét fejéből.
Amióta persze ez lett az ingerküszöböt már alig átütő valóság, a mesék is másról szólnak. Például arról, hogy ma úgy is lehet valaki sikeres és gazdag, hogy csupán a saját eszét, kreativitását, tehetségét használja, hogy a saját ötletét valósítja meg önerőből. Piacot keres, kockáztat, legyőzi a nehézségéket. S közbe köze sincs cinkelt közbeszerzésekhez, politikához, a kijárásos kultúrához. Úgy áll meg a saját lábán, kissé imbolyogva, ahogy a halandók, és nem olyan magabiztosan, ahogy Orbán Ráhel áll a miénken.
Vagy nyer a lottón.
Az ismert amerikai mondás szerint jobb nem firtatni, hogy miként szereztük meg az első milliónkat. Azt hiszem, a szemérmes nem-firtatás, vagy félrenézés tekintetben is világelsők lettünk. Megtanultuk lenyelni a gyanúnkat, a lehető legtermészetesebbnek venni a tételt, hogy igenis szükség van a magyar gazdagokra, az új kiskirályok népes és még népesebbé váló seregére, mert az ő vállukra nehezül a magyar glóbusz terhe. Ezért tesznek nap mint nap oly sok erőfeszítést a NER birodalmában, meg azért is, hogy aztán majd onnan seperjék le nekünk a magyar morzsákat.
De vajon milyen jövő vár egy olyan társadalomra, amely számára a boldogulás receptjét nem az üzleti érzéken vagy tehetségen alapuló kitűnés jelenti már egy ideje, hanem a behódolás és a betagozódás? Egy olyan társadalomra, amelynek az elitje egyben klientúra is? Ahol a mesét is a király diktálja, és nem az istenadta nép terjeszti szájról szájra? Ahol a gazdagság a rongyrázással, a kivagyisággal és a kimaradtak lenézésével jár? Tisztelet az egyre zsugorodó, lassan már alig látszó kivételnek. A szegény gazdagoknak. Vagy azoknak, akik még hisznek a mesékben.