A zegzugos Kerekerdő parkba belépve szokatlan hanghatásokra lehetünk figyelmesek. Mások is meg-megállnak, kíváncsian tekergetik a nyakukat, egy városi cirkálókutya sértődötten megcsahol egy mellette rázendítő fát. Szemerkél az eső, később alaposabban rákezd, a páratartalom fullasztó, akár egy trópusi esőerdőben. Lázár Ervin szobrának dőlve üldögél az alkotó, Somló Dávid.
A jelenet eszembe juttatja, amikor Drift című, 2020-ban Lábán Rudolf-díjra is jelölt alkotása alatt a Széll Kálmán téren is ott ült és figyelt, nem fedve fel kilétét, miközben tucatnyi táncos az övtáskájában vitte keresztbe-kasul a téren a különféle hangmintákat lejátszó hangszórókat. Sétáljunk egy kicsit! – döntjük el közösen.
Semmi és valami
– Izgalmas megfigyelni, amikor ott ülünk a park közepén, ahogy jönnek-mennek az emberek és történnek a hangok, ki hogyan reagál. Érdekes indikátora a különféle tudatállapotaiknak, éppen aznap miben vannak, mit gondolnak. Sokszor látom azt a játékot, hogy aki itt jár, hall valamit, és aztán nem tudja eldönteni, hogy ez most valami vagy semmi?
Amúgy is izgalmas kérdés, mikor érzik azt, hogy most valami történik, vagy csak elhessegetik, amit éreznek, tapasztalnak. Emellett ez egy végtelen szórakozásforrás – vallja be az alkotó.
Közben egy kiskamasz srác zúz el mellettünk bringán, ránk csenget, köszönnek egymásnak.
– Gyakori vendég – mosolyodik el Dávid. – Tehát sok embert látunk, és mindenkinél más, ő hogy figyel, mire figyel, mire nem. Ettől kap az egész egy filmszerűséget, mint amikor a dokumentumfilmek kedvesen bemutatják, hogy „ez itt az utca népe”, és mintha ez lenne a kísérőzenéje az emberi életeknek, amelyek áthaladnak a parkon. Én a személyes jelenlétekre figyelek, milyen karakterek vannak, amelyekről él egy sztereotípia a fejünkben, mint a pincsikutyát sétáltató hölgy meg az öltönyös üzletember. Érdekes nézni, hogy ez itt tényleg beigazolódik-e, és közülük ki az, aki inkább megfigyeli, ami körülötte történik, vagy csak átszalad, és mindent kizár. Egyik hang sem félelmetes, egyik sem jelenik meg túl hirtelen, ettől függetlenül lehet ijesztő, csak mert szokatlan vagy mert nem ismerik. És akad, aki meg tényleg érdeklődik, és vonzza a szokatlant.
Meghekkelt közterek
Az installáció a Budapest Főváros IX. Kerület Ferencváros Önkormányzata Public Art Pályázat és a PLACCC Dance Fesztivál közös bemutatója. A változatos programok, installációk célja meghekkelni a köztereket, hogy azokon a helyeken, ahol mindennap elmegyünk, másfajta behatások is érjenek bennünket, és hogy a kőfalak közül kiszabadulva, a lakótereinkhez közelebb jöjjön a művészet, hiszen a művészek is itt élnek közöttünk.
Somló Dávid alkotásaiban rendre a környezetünkkel való kapcsolatot kutatja, az elmélyült figyelem tudatállapotát felkínálva a részvevőknek. A hangmeditáció az ő értelmezésében a figyelem kitágulását, a minket körülvevő dolgok tudatosításának erősítését jelenti, az ellazulás csupán kellemes mellékhatás. Az alkotással már járt rezidencián Szófiában, júniusban utazik Tbiliszibe, ősszel pedig Prágába. Felmerül bennem, vajon érzékel-e eltérést a különböző nemzetek résztvevői közt, lehet-e akár kulturálisan más a figyelem.
– Eddig a Mandala című interaktív hangkoreográfiámmal jártam a legtöbb helyen, 14 országban, és nagy eltéréseket nem tapasztaltam. Abban a darabomban a részt vevőknek útvonalakat kell követniük a kezükben tartott hangszórókkal. Szinte mindig maguktól rájönnek, ezek milyen testi érzeteket okoznak, és elkezdik egymást masszírozni a hangokkal, és különféle rezgő hangtereket hoznak létre. Egyiptomban és Törökországban ezt kifejezetten nem csinálták, valószínűleg azok annyira hangos országok, hogy ott volt külön jelentősége, hogy mindenki megtartotta magának a saját kis hangját, amit csak ő hallgatott, és nem rakta bele egy közös, nagy hangerőbe. Kíváncsi vagyok, hogyan fogadják majd A lassú léptek…-et Grúziában; Prágában valószínű Budapesthez képest nem lesz különbség.
Figyelem a fülön
Közben elmegyünk egy szélvihar mellett, a másik irányból egy kapucsengő nyekeregve játssza a Für Elise-t, egy újabb ösvényre lépve pedig kislányok hangja hívogat játékra. Tényleg van ebben egy kaland, a „szonikus kincskeresés” közben meg lehet tapasztalni a felfedezés örömét.
– A legtöbb, hanggal vagy zenével foglalkozó munkára az a jellemző, hogy az ember valahol leül, és ez a hang egyértelműen odajön hozzá, nem kell sehova mennie. A darabjaim jelentős része a mély hallgatásra fókuszál (a deep listening kifejezést Pauline Oliveiros amerikai kortárs zeneszerző alkotta meg, majd 1989-ben le is védette – a szerk.),
amikor nemcsak hallgat az ember, hanem minden részletre, a tér minden hangjára, rezdülésére ugyanakkora figyelmet fordít. Neki kell a figyelmével a hang után menni, nem a hang jön hozzá.
Közben a látásról és a gondolatokról átkerül a figyelem a fülre, a hallgatásra, ami egy elmélyült, éber tudatállapotot eredményezhet. A szonikus kincskeresés ilyen szempontból kettős jelentéssel bír: mivel el vannak rejtve a hangszórók, itt tényleg lehet ezt játszani, a gyerekek például imádják, hogy rohangálnak körbe-körbe, és keresik, hogy már hetet megtaláltak a huszonötből, de van egy olyan vetülete is, hogy az ember hallgatja a teljes hangteret, és ebben kikeresi, mi az, amit követ ebből a figyelmével – mondja az alkotó.
Csend a zajban
Séta közben már kellően meditatív állapotba kerültünk, nem messze elrobog egy szirénázó mentő, kicsit visszaszivárog a tudatunkba a városi alapzaj. Ám még ebben az ingerekben gazdag hangtájban is meg lehet találni a (belső) csendet.
– Az alkotófolyamat legnagyobb kihívása volt eltalálni azt a határértéket, ami a folyamatos alapzajban hallható, de nem ad pluszhangosságot hozzá, hanem a jelen lévő hangok réseit kitöltve meg tud jelenni, és a finomságával egyfajta csendet vagy olyan hangteret teremt, amiben jobban esik lenni, mint ha nem lenne itt – magyarázza Dávid. Arra kérem, meséljen arról, hogyan születik meg egy ilyen hangmű, miként épülnek egymásra a rétegek.
– Először is átválogattam rengeteg felvételt, amelyeket korábban csináltam, és sok mindent felvettem, ami még eszembe jutott. Helyben is csináltam felvételeket. Nagyon funkcionális vagyok, nincs számomra nagy jelentősége, hogy mi egy hangfelvétel forrása, vagy milyen a minősége, az érdekel, hogy működik-e a térben. Az sem zavar, még szeretem is, ha egy másik munkámból feltűnik itt is egy kis rész – mint amikor egy rendezőnek az egyik filmjéből megy át egy karakter a másikba –, egy új térben úgyis teljesen más lesz.
Huszonöt hangszóróra komponálni nagyon nagy kihívás, mert sok helyszíni tesztelést igényel. A stúdiómban csak egy hangszórón dolgozva alakítom a hanganyagot, amit el kell képzelnem, hogyan szól egy óriási térben huszonöt hangszórón.
Ezt utána csak akkor tudom élesben meghallgatni, ha az egészet felinstalláltuk. Ilyenkor mindig készül egy kb. ötoldalas javítási lista, ami alapján átdolgozom az anyagot, de szerencsére mostanra már eléggé összeállt. Szerintem az installáció akkor működik igazán, ha az ember itt van hosszabb ideig, és meghallgatja a közel egyórás darabot. Kell ilyen hosszúság, hogy ne legyen unalmas vagy ismétlődő, annak se, aki itt lakik, és mondjuk egy óráig sétáltatja a kutyáját. Technikailag annyit érdemes még tudni, hogy bár nem minden hangszóró játszik folyamatosan, de mindegyik egy nagy kompozíciót követ – tehát szinkronban mozognak a hangok.
A hallhatóság határain
A lassú léptek…-nek volt egy előzménydarabja, a Minden hang egy vékony kék vonal című installáció, amit a Kazinczy utcai K28 galériában mutattak be 2017-ben. Tizenkilenc hangszóró volt elrejtve a lakásgaléria minden kis zugában, a szekrényekben és a műtárgyakban. Annyira halk volt az installáció, hogy ha mozogtak a látogatók, senki nem hallotta. Akkor lehetett hallani, minél inkább mozdulatlanok maradtak, vagy szinte lábujjhegyen jártak. (Egyébként Kontur Balázs képzőművész, a galéria egyik alapítója tervezte és készítette el a Lassú léptek… installációhoz a hangszórókat tartó dobozokat.)
– Ennek az élményéből is jött a cím, hogy A lassú lépteknek fülük van, mert minél jobban lelassít az ember, annál inkább lehet hallani a hangokat. Persze ha leül egy kis időre, akkor még jobban hall, és ha közben nem csinál semmit, még a fejét sem mozgatja, akkor a legjobban – mondja Dávid.
Később, amikor a nap végén összeszedi a hangszórókat, végre a kulisszák mögött is láthatjuk az installációt. A kis fehér dobozkák szerencsére vízállók, bár májusi monszunra most tesztelik őket először. A park közepén fiatal pár álldogál esernyővel, megszólítjuk őket, mondják, hogy külföldiek, nem értik, mibe csöppentek, de nagyon tetszik nekik. Az egyik átlós ösvényen idősebb házaspár halad, hirtelen megtorpannak a kapu előtti fánál. Közelítünk hozzájuk, mire roppant zavarba jönnek, aztán észrevesszük, hogy kiszúrtak egy csomag papírtörlőt a fa alatt, és a szajrét akarják diszkréten begyűjteni. A lassú lépteknek nem csak fülük, szemük és szatyruk is van…
Somló Dávid második éve tanít a Freeszfe Színház és Performansz osztályában. Az idei évfolyamban is nagyon erős, lelkes, összetartó közösség jött létre, akik új színházi vonalakon mozogva izgalmas előadásokon dolgoznak, melyeket június 3–4-én, a CEU Konferenciaközpontban rendezett, második Tokio Sunrise fesztiválon lehet megnézni, ezzel is támogatva az egyesület fennmaradását.
