Történelmi léptékkel mérve az európai kontinens államainak valamilyen egységesülése valószínű. Az itt élő nemzetek az antik, majd a zsidó-keresztény kultúrában gyökereznek, a felvilágosodás nyomán születtek meg, és mára a közös euro-atlanti kultúra részei. Szoros és egyre inkább növekvő egymásra utaltság jellemzi őket, melynek első eredménye az Európai Unió, számos független nemzetállam társulása. Lassú, de szükségszerű folyamat volt a létrejötte, és az lesz a folytatása is. A jövendő egységnek talán nem lesz feltétlenül minden állam a tagja; azt se láthatjuk előre, hogy milyen lesz a politikai-igazgatási szerkezete.
Az európai államok egymáshoz közeledésének folyamata már korán elkezdődött. A harminc éves háborút lezáró vesztfáliai béke 1648-ban volt az első, jogi formába is öntött megegyezés az európai államok között. Ez a szerződés tekinthető akár az egységesülési folyamat első állomásának is. Egy ilyen esemény, ennyi állami résztvevővel és ilyen tartósnak bizonyuló megegyezéssel páratlan volt a világ államainak addigi történelmében. Tartósnak bizonyult az elv, hogy vallási kérdésekben az államok szuverének, és egymással ilyen kérdések miatt nem háborúznak. Ilyen egyezségre más nagykultúrán belül a történelemben még nem került sor. Például az iszlám világban sem. Hiányának következményeit máig tapasztaljuk.
Aki politikával távlatosan foglalkozik, egy jövőbeli európai egységesüléssel vagy tudatosan, vagy ösztönösen, de számol. Számolnak vele a demokraták (a valóban demokraták). Ők a kitűzött célt, az egységes Európát egy hosszú és békés folyamaton keresztül próbálják megvalósítani. Számítanak rá, hogy ez az út kudarcokkal, visszaesésekkel, kiábrándító kompromisszumokkal lesz terhes. Eredménye sem egy megváltott, tökéletes világ lesz, hanem egy olyan euro-atlanti közös kultúra és vele egy civilizáció, amely élhetőbb. És amely remélhetőleg eredményesebben birkózik meg az emberiséget fenyegető kihívásokkal.
Az egységesülés szükségességét felismerik a demokrácia és a szabadság ellenségei is. Ezért számol vele Orbán, de akár Putyin is.
Az ő számtanjuk és a demokratáké azonban egymással teljesen ellentétes. Az orbánok, putyinok legfeljebb egy vezér, és rajta keresztül valamilyen brutális erő, elnyomás, egy faj, egy nép, egy birodalom vagy akár egy vallás hegemóniájával járulnának hozzá valamiféle európai egységhez. Ahogy Adolf Hitler is.
Orbán a minap egy megnyitó ünnepségen kijelentette, hogy „Bizánc, Nagy Károly, Ottó, Napóleon, Hitler más-más alapokon, de mindegyik európai egységről álmodozott”. Ezzel beágyazta az európai történelem néhány leghíresebb uralkodójának sorába a Harmadik Birodalom diktátorát, a világtörténelem tömegmészárosát – olyan uralkodókhoz társítva ezzel, akiknek az égvilágon semmi közük nem volt hozzá.
Kétségtelen: „más-más alapokon” akár demokraták és gazemberek is ugyanarról álmodhatnak. Orbán pedig soha nem tesz még véletlenül sem olyan provokatív politikai állításokat, melyek első alkalommal, a puszta tényszerűségükkel is feltűnést ne keltenének. És nem akármiért. Rendre olyan kijelentések ezek, melyek elementáris veszélyérzetet váltanak ki minden demokratából. Ahogy egy másik állítás is, melyet szolgája, a frissen kinevezett vezérkari főnöke szájába adott arról, hogy amikor Hitler – tehát megint csak Hitler – megtámadta Lengyelországot, az európai államok ugyanúgy nem voltak hajlandók egy azonnali békekötésre, ahogy manapság Ukrajna orosz megtámadása esetén.
A kérdés tehát az: mi volt a Vezér és Miniszterelnök célja ezzel a két, szinte egy időben elhangzó, ugyanarra a méretes politikai gazemberre vonatkozó kijelentéssel? Mert az biztos, hogy egyáltalán nem véletlenül került elő mindkettőben Adolf Hitler politikája.
A válasz erre minden politológiai tankönyvben megtalálható. A közvélemény lassú beetetéséről van szó. És az euto-atlanti demokráciák tűrőképességének teszteléséről.
Fokozatos, apró ugrásokkal araszol ez az ember saját fasisztoid rendszerének történelmi legitimációja felé.
Most éppen azzal, hogy a hitleri nemzetiszocialista politikát összekapcsolja az európai egységgel, a második világháború kirobbantását pedig azzal, hogy azt meg lehetett volna akadályozni, ha a nyugati hatalmakban lett volna szándék a békére. Kevés ennyire aljas, s egyben nyilvánvaló politikai számítással találkozhatunk a történelemben.
Magyarországon ma elsőként jött létre egy olyan rendszer, melyben a demokrácia formális intézményeit paravánként fölhasználva, mintegy láthatatlanná tett formában újjászületett egy fasiszta rendszer. Amely nem nevezhető fasisztának/nemzetiszocialistának, mert már nem az. Ez a rendszer a klasszikus forma afféle mutációja, alakváltoztatott megteremtése. Immár az Európai Unión belül. Amellyel szemben mindeddig a lassan egységesülő Európa egyelőre nem talál igazi ellenszert, miközben halálos veszély fenyegeti – belülről.
Ezért aztán semmit sem ér azzal reagálni a Vezérre, hogy például „beteg ez az ember. Intellektuálisan, erkölcsileg, politikailag. És ahogy látom, megbetegíti hazánkat. Gyógyulni kellene már.” (Gyurcsány Ferenc). Ahogy semmit sem ér bármiféle parlamenti ellenzéki szakpolitikai kritika. A felháborodás, a kemény szavak érthetők – csak éppen haszontalanok. A Hitler nyomdokaiban járó politikai vezérek, Putyin, Trump, Bolsonaro nem „betegek” voltak (ahogy Hitler sem), hanem fasisztoid politikai gazemberek. Látszatválasztások, látszatparlamentek, teljesen megszállt állami és közintézmények és a kommunikáció uralásának segítségével tartják fenn a rendszereiket. És az ezek alkotta álarc mögött az egykori, „klasszikus” fasiszta-nemzetiszocialista világ sunyi feltámasztása zajlik. Ameddig a szembenállás nem ennek felismerésén alapszik, eredménytelen marad minden ellenállás.
Baerbock német külügyminiszter a minap Putyin külügyminiszterével találkozva döbbenten közölte: „Ez az ember jéghidegen a szemünkbe hazudott.” Jó reggelt.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.