háború;Svédország;tragédia;

- Steve Sem-Sandberg: W. (részlet a regényből)

Steve Sem-Sandberg a Georg Büchner-drámát (Woyzeck, 1836–37) is megihlető valós, 1821-es lipcsei gyilkosság törvényszéki orvosának 1914-ben megtalált dokumentációit is felhasználva írta lenyűgöző, lírai-érzéki nyelvezetű lélektani regényét. Az Európa Könyvkiadónál megjelent regény tragikus és könyörtelen látlelet a háborúk borzalmáról, a társadalmi kiszolgáltatottságról, az emberi lélek sebezhetőségéről. 

Egy reggel Joost az övtáskájából kiveszi távcsövét, kiáll az út szélére, és belenéz. Máskor nem tart hosszú ideig a szemle, de most sokáig kémleli a távolt, majd int Dinkelnek, hogy ő is menjen oda.
Napos idő van, erősen ködös, párás, és nehéz kivenni a távoli pontokat. Aztán a horizonton egy lovas alakja rajzolódik ki. A szinte világító ködfoszlányok közt hol eltűnik, hol megjelenik a lovas, vagy néha úgy tűnik, nem is egy, hanem több lovas közeledik. De Joost biztos a dolgában. Csak egy lovas tart feléjük. Dinkel a fegyverrel előre akar menni, de Joost int, hogy mindhárman húzódjanak vissza a fák mögé. Itt most nem kell a fegyver. Lunzer is érzékeli, hogy valami történik, és megpróbál felkönyökölni fektében. A szakállán nyál csorog végig, a szeme vadul villog. Joost kilép az útra, és mindkét kezével integet a magányos lovasnak. Ahogy közelebb ér, látszik, hogy előredől a nyeregben, és hol Joostot tartja szemmel, hol az erdő felé kémlel. A lovasnál láthatólag nincs fegyver. Joost az erdő felé mutat. A lovas leugrik lováról, és levesz egy fekete táskát a nyeregkápáról, majd egyik kezében a táskával, másikkal a kantárt fogva elindul Joosttal a fák felé.
Mikor közelebb érnek, hallani, hogy fran­ciául beszélnek. Az idegen bólint néha. Tekintete elszánt, de nincs félelem benne. Köpenye dupla soros gombolású, csizmája szára térdig ér. Az arca kerek, akár a hold, és simára borotvált, ívelt szemöldöke dús. Arckifejezése nyugodt, határozott.
Orvos. A fekete táska erre utal. Ahol eddig W. megfordult, nem látott még olyan orvost, aki nem fogaton jár. De ez az orvos egyedül jön, és lóháton. Vajon mióta lovagol ennek a pompás állatnak a hátán?
Az orvos leveszi prémes kucsmáját. A feje búbja kopasz.
Joost tovább beszél az orvoshoz. Együtt kapaszkodnak fel az erdő széléig, ahol feldagadt lábbal Lunzer fekszik a szánon.
Az orvos felemeli a plédet. Szinte látható, ahogy a fekete seb lüktet. Fojtogató szaga megcsapja orrukat. Az orvos mond valamit franciául. Joost a fejét rázza. A lábat amputálni kell, tolmácsolja Joost, és ehhez az orvosnak nincs felszerelése. Joost egy marék pénzt vesz elő, hátha az orvos akkor mégiscsak tesz valamit. Az azonban csak mosolyogva megrázza a fejét, és kezével elhárítja a felé nyújtott pénzt.
Dinkel az orvos mögé áll, kezében a fegyverrel. Joost megint mond valamit franciául, Dinkel pedig felemeli a fegyvert. Az orvos arcán nem látszik félelem, de megadóan bólint.
Si ca peut sauver la vie de ce pauvre homme – Talán megmentheti ennek a szegény embernek az életét, mondja Joost.

Tüzet raknak, olvasztott havat forralnak egy edényben. Az orvos rongydarabokat nedvesít be a forró vízben, és egy bajonett hegyével szedi ki őket. Lunzer ordít, mikor felfogja, mi zajlik, de Dinkel ronggyal tömi be a száját. W. és Dinkel felemelik a sérültet, hogy az orvos hozzáférjen a lábához. A bajonett nem elég éles, és az orvos teljes erejével nyomja. Lunzer a rongyokon keresztül is ordít, egyre kétségbeesettebben.
Joost fogja a fegyvert, és kimegy az út szélére őrködni.
Mikor a bajonett éle eléri a csontot, Lunzer elhallgat, és ájultan elernyed Dinkel karjában.
Az orvos a szán mellé térdel, és óvatos mozdulatokkal kimossa a sebet egy folyadékkal, melyet egy üvegcséből önt a rongyokra. Aztán vászonkötést vesz elő, mellyel az egész csonkot gondosan bekötözi. Joost puha léptekkel közeledik a hóban. Lépj oldalt, mondja W.-nek németül. Az előrehajló orvos háta mögé lép, és egy fatuskóval teljes erejéből a tarkójára sújt. Az orvos arcra zuhan a hóban.
Joost lovagló ülésben ül rajta, és tovább üti a csupasz koponyát, míg szétreped, és ragacsosan kitüremlik belőle a véres agy.

Sokáig csend van. Csak a szél suhogása hallatszik a fakoronákban.
Szükségünk lesz a lóra, szólal meg végül Joost.
Gallyakkal és levelekkel befedik a holttestet.
Joost kinyitja és átkutatja az orvos táskáját, majd visszakötözi a nyeregkápára. Közös erővel felemelik és a nyereghez erősítik az ájult Lunzert, a szánra teszik a felszerelésüket, és elindulnak.

Alig néhány versztányira Joost ismét megáll. A két másik férfi is megtorpan, és úgy állnak mellette, mint a tanítványok egy próféta körül. Valahova tarthatott, mondja. Ki?, kérdezi Dinkel. A doktor, válaszolja Joost. Valami dolga lehetett, teszi hozzá, majd megfordul, és az ellenkező irányba indul el, arra, ahonnan jöttek. Dinkel tiltakozik, de Joost vezeti a lovat, a hátán Lunzerrel és minden felszerelésükkel a szánon. Más választásuk nincs, mint hogy kövessék.
Néhány órai gyaloglás után a jeges szél füstszagot hoz feléjük. Letérnek az útról, és egy alacsony kőfal mentén haladnak el, mely egy kiszáradt patak medrét követi. A medert fűzfák növik be. A patak és a kőfal egy mező széléhez vezet.
A mező szélén egy farönkön egy paraszt üldögél. A hátán bőrzsák lóg, keze a térdén nyugszik, mint két fadarab. A nap alacsonyan áll, és fehéres fénybe vonja a paraszt arcát. Az árnyékok hosszan elnyúlnak a talajon. Megállnak a kőfal végében, és bár a ló türelmetlenül prüszköl és toporog, a paraszt nem veszi észre őket. Továbbra is a nap felé néz, mely a horizonton vibrál.
Lehet, hogy süket, mondja Joost.
Kiérnek a mezőre, és egy vargabetűt leírva a mozdulatlan férfi felé tartanak. Az ember továbbra sem mozdul mindaddig, míg Joost egy követ nem hajít felé. Mikor a kő nem messze tőle földet ér, végre megmozdul.
Vak, mondja Joost.
Árnyékuk a vak emberre vetődik, ahogy megállnak előtte. Az öreg felemeli az arcát, és rájuk mosolyog. Joost letépi az öreg hátáról a bőrzsákot, a tartalmát a hóra borítja. Nincs a zsákban más, csak egy üres bádogdoboz és némi dohány. Az ember valamit dünnyög a szakállába. W. előrehajol, figyeli egy darabig, amit az öreg mond, majd így szól:
Azt hiszem, azt kérdezi, megjött-e a doktor.
Közöld vele, örüljön neki, hogy egyáltalán jön valaki, mondja Joost.
W. nem tudja, mit szóljon.
De úgy tűnik, az öreg már azzal is elégedett, hogy feltette a kérdést. Feláll a tuskóról, meghajol feléjük anélkül, hogy látná őket, majd elindul keresztül a mezőn. Egy pillanatra megáll, mintha azt figyelné, követik-e, aztán tovább-ballag.

Egy darabig ott álldogálnak a tuskó mellett, ahol az öreg ült. A mező túlsó végében egy liget látszik. A liget és mező felett varjak keringenek károgva.
Ahogy közelednek a liget felé, ismét előbukkan a kőfal a hó és a fagyott agyag alól. Ugyanannak a falnak a folytatása, amelyet az előbb láttak, és amely, úgy tűnt, a mezőnél véget ért. A kőfal egy kis házat vesz körbe. A ház bár kicsi, gondos ácsmunka, vaskos, erős fahasábokból épült, melyeket teljesen benőtt a fekete zuzmó. A ház mögött egy istálló és egy fészer, mögöttük pedig újabb, kontyos tetejű házak, gazdasági épületek. Egy kicsi falu, melyet láthatólag elkerült a háború.

(…)

A helyiségben terjengő füstből először egy asztal bontakozik ki, majd az ablak mellett egy ágy. Az ágyban egy nő fekszik, megpróbál kikelni, de csak néhány lépést tud tenni. Egyik kezével megkapaszkodik az asztal szélében, a másikkal gömbölyödő hasát tartja. A nő szeme kerek az ijedtségtől, arca izzadt. Zaklatott hangon mond valamit egy tizenéves fiúcskának, aki a tűzhely felett, egy polcon hever. A fiú nem felel, de kényszeredetten leszáll a polcról. Vigyorog, és ez a vigyor, az idióták jellegzetes nevetése senkinek nem szól, vagy egyszerre mindenkinek.
Legalább van meleg tűzhely, állapítja meg Dinkel, és kezét jólesően összedörzsöli.
Joost jelenik meg az ajtóban, és Lunzert a hónaljánál emelve bevonszolja az ajtón.
Csináljatok helyet neki, mondja, és mindenkit odébb terel, az asszonyt is. Az asszony nyöszörögve a földre huppan, a testét jobbra-balra ringatja, míg karját a hasa alá fonja.
Joost Lunzert az ágyba fekteti, majd Dinkelhez fordul:
Menj ki ezzel az idiótával, és nézz utána, találtok-e takarmányt a lónak. Aztán gyere vissza, és tegyél fel egy fazék vizet a tűzhelyre.
Mosolyog.
W. arra gondol, hogy először látja Joostot mosolyogni. Most ütött agyon egy embert egy fatuskóval, de mosolyog.

Az öregember feláll az asztaltól, mikor Joost hangját hallja, előretapogatózik, és a férfi kezét keresi. Mikor megtalálja, megragadja, hajlong, és megköszöni, hogy eljött a doktor. Mindenki tudja, hogy Joost nem a doktor, valószínűleg az öreg is, de ezzel senki nem törődik.
Dinkel visszajön a fiú nélkül, a polcokhoz megy, és kutatni kezd. Tálakat, fazekakat söpör a földre. W. látja, hogy Dinkel keze remeg:
Nincs ebben a házban egy épkézláb ember?
Leguggol a nő mellé, aki a hatalmas has súlya alatt hanyatt fekszik a földön. Megragadja a nő vállát, és arc nélküli ábrázatát szinte a nő arcához nyomja. A nő szeme fehér a rettegéstől.
Hol a férjed?, suttogja Dinkel.
Gondolhatod, hogy hol, jegyzi meg Joost.
És hol az ennivaló, hová dugtad? Hol a kolbász, hol a disznózsír?
A nő felüvölt. Az ordítás nagyon mélyről jön, mintha szétszakadt volna benne valami, és megpróbálja eltolni Dinkel kezét, aki egy kést tart a torkához.
Hagyd abba, mondja Joost. Nem érti, mit kérdezel.
De Dinkel nem hagyja abba. A kés nyelével ütni kezdi a nő fejét és nyakát.
Az asszony még kétségbeesettebben ordít, hasát védve igyekszik minél jobban összekuporodni. Dinkel ekkor megragadja a karját, és a feje fölé emeli.
Fogjátok le, sziszegi.
Senki nem mozdul.
Akkor Dinkel elengedi a nőt, megfogja a kés nyelét, és a pengét teljes erőből a nő hasába döfi. Halálsikolya gurgulázó hangba fullad. Keze, mellyel Dinkelt próbálta magától ellökni, lehanyatlik, feje Dinkel vállára csuklik, és testének súlyától Dinkel is vele együtt a földre zuhan. A nő szájából dől a vér. Dinkel csak még jobban megvadul.
Ha tudnál szülni és etetni egy katonakölyköt, akkor talán minket is megetethetnél valamivel!
Dinkel az élettelen test mellé térdel, s a késsel felhasítja a nő hasát. A piszkos padlóra kiforduló belek közül előtüremkedik a méhe. Látják a magzat fejét, a méhfalon át látszik a kicsi, összekuporodott test is. Dinkel karja csöpög a vértől, görcsösen liheg, és apró szája remeg.
A szobában csend lesz. Csak Dinkel lihegése és a halott testéből szivárgó vér bugyogása hallatszik.

                                                                          Lipcsey Emőke fordítása

Steve Sem-Sandberg

(Oslo, 1958) svéd író, műfordító, újságíró, az egyik legelismertebb szépirodalmi szerző és irodalomkritikus Svédországban. Több nemzetközi díj mellett a Svéd Írószövetség August-díját is kiérdemelte ki. W. című regénye 2019-ben jelent meg.

Fenyvesi Ottó verseiben otthon érzi magát a szabadság. Legutóbbi verseskötete, a Paloznak overdrive utazásra hív, tájak, gyerekkor és barátok közt kalandozhat az olvasó. A elbeszélő költemények mellett a barátság fontosságáról és az emberiség végnapjairól is beszélgettünk a költővel.