Robbantani vagy robbantással fenyegetőzni nem illdomos, manapság az ilyesmit már terrorizmusnak hívjuk. Akkor sem helyénvaló, ha csak a düh beszél az emberből, akkor meg pláné nem, ha az illető egy ország vezetője. Nincs olyan szent cél, aminek nevében elfogadható lenne bármely kritikus infrastruktúra vagy emberéleteket veszélyeztető célpontok szándékos felrobbantása, különben is minden terrorcselekményt valami szent cél érdekében vélik végrehajtani elkövetőik.
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nem terrorista, csak egy dühös, fáradt vezetője egy országnak, amely 2014. március 18-a, a Krím elcsatolása és a donbászi háború kirobbantása óta állandó orosz fenyegetettség, 446 napja pedig állandó orosz támadás alatt él. Nyilván, már csak azért sem gondolhatta komolyan a Barátság kőolajvezeték felrobbantását, mert azzal nemcsak anyagi bevételkiesést okozna hazájának, hanem mert a katonai, anyagi segítségre szoruló, létéért küzdő országa nemzetközi támogatottságát is megrendítheti.
Magyarországot nem a Barátság kőolajvezeték ukrán felrobbantása és az orosz olajra épülő gazdaságunk emiatti tönkretétele veszélyezteti, hanem az a mélységes csönd jelezte nemzetközi közöny, amely ezt a kiszivárogtatást övezi. Mert sajnos, emberileg érthető az ukrán elnök dühe, a magyar kormányzat ugyanis miután politikailag lenullázta nemzetközi hitelét és támogatottságát, az ukrajnai háború során emberiességből is csúfosan megbukott és magával rántotta a mélybe az országot, a magyarság nemzetközi megítélését is. Kiérdemeltük - mi vagyunk az egyetlen olyan európai uniós ország, ahol 446 nap háború és annak minden nyilvánosságra került borzalma után is még mindig csak az összlakosság 40 százaléka tartja Oroszországot felelősnek, miközben szép számmal mutogatnak magára a megtámadott országra, de a NATO-ra, az EU-ra és az Egyesült Államokra is. Olyan ordító empátiahiányról és központilag vezényelt agymosásról tanúskodnak ezek a számok, hogy az már a Holdról is látszik. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!