Mi lenne, ha létezne egy olyan chip, amely lehetővé tenné, hogy az emberek túllépjenek a test minden fizikai korlátján? A laboratórium előtt, ahol mindez történik, tolong a tömeg, hogy ahhoz a 0,00000001 százalékhoz tartozzon, aki az első a sorban – áll a leírásban. Különleges helyzetbe kerül Bruce, a korosodó, színpadra egyre kevésbé alkalmas drag queen, a szóban forgó laboratórium takarítója, hiszen véletlenül kerül a chip közelébe. Bruce hasadt személyiségű: a kötelességét teljesítő Bruce mellett benne lakozik Marie, a kíváncsi, szereplésre vágyó díva, leginkább ő fedezi fel a ketrecben csücsülő Muffint, a chippel már ellátott nősténymajmot.
Muffin elmeséli, hogy nála volt egyedül sikeres a kísérlet, szülei és testvérei, Biscuit, Cookie, Marshmallow, Puding mind belehaltak. Később előkerül Dioginis (ha úgy tetszik Diogenész), a cinikus harcikutya, aki már csak a virtuális valóságban tud létezni, empátiától teljesen mentes és agresszív. A kutya ellenpontja Muffin, az érzékeny, kifejezetten emberi karakter, aki minden szenvedést eltűr, hiszen a professzor biztosította róla, hogy végül egy zenekarban fog tudni énekelni. Muffin be is mutatja énektudományát, kizártnak tartja, hogy ne lenne köze a művészethez, hiszen, ahogy azt kijelenti: „ő maga is művészet”. Bruce Marie úgy érzi, szüksége van a chipre.
Nagyszerű találat a bipoláris drag queen karaktere, hiszen kit érdekelhetne jobban a transzhumanizmus, mint egy eleve meghasonlott személyiséget, egy olyan embert, aki saját kettősségéből csinál műsort. Egyáltalán nem elhanyagolható tényező, hogy mindezen gondolattal Duda Pavia saját művészetére is reflektál. A transzhumanista filozófia eleve úgy tartja, hogy az emberi test nehézkes és korlátozott, hatékonysága nem megfelelő, ráadásul halandó. Ha így nézzük, az esetlen ember csakis a gép segítségével képes a csodára. Duda Pavia előadása épp ennek ellenkezőjét bizonyítja: éneke, gyönyörű tánca lélegzetelállító volt, emellett zavarbaejtő, hogy magam is három alakításra emlékszem, melyek közül Muffint, az összetett személyiségű majmot emelném ki – Duda Pavia nevét dicséri mindez, aki elképesztő profizmussal jelenített meg négy karaktert, a legbravúrosabb pillanata az volt, mikor a két kísérleti állathoz két különböző hangot társítva vitatkozott a kettős személyiségű (és hangú) Bruce Marie-vel. A holland bábművész egyszerre vicces, tragikus és gyönyörű produkciója lenyűgözte a budapesti közönséget, sokszor pont azt éreztük: az alkotó túllép saját határain.
