Annak ellenére, hogy rokon művészeti ágként emlegetjük őket, kevés rendező tud kiteljesedni a film és a színház világában is. Milyen hatásra kalandoztak először a mozi világába?
Declan Donnellan: Mindig is izgatott bennünket a film világa, 1992-ben készítettük el a The Big Fish című rövidfilmünket. A mozi világához egy felkérésre fordultunk. Guy de Maupassant Bel Ami című regényének filmadaptációjával bíztak meg minket, de mire mi csatlakoztunk a produkcióhoz, az már jól elő volt készítve, hiszen a forgatókönyv és a forgatás körülményei már biztosítottak voltak. Ez számunkra nagy könnyebbséget jelentett, hiszen egy film előkészületei általában másfél évet vesznek igénybe. A filmünkben Budapest játszotta Párizst, és bár a forgatás alatt nem volt módunk megnézni a magyar fővárost, ismerjük, hiszen jó néhány alkalommal jártunk már Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor rendező barátaink meghívására Magyarországon.
Elsősorban a színészi játékról beszélünk, amikor a két műfajt hasonlítjuk össze. Mi a legfontosabb különbség színházi és filmnyelv között?
Declan Donnellan: Utálom felnagyítani ezt a különbséget, mert az eltérések ellenére mindkét műfajnak ugyanaz a lényege: a megelevenítés. Ez az azonosság sokkal fontosabb, mint a film és a színház sajátosságaiból fakadó apróságok.
A nemrég magyarul is megjelent Színész és célpont című könyvében olyan könnyed stílusban fogalmaz a színészetről, mintha egy színész írna régi tapasztalatairól a naplójában. Több évtizedes megfigyeléseinek eredményét olvashatjuk a könyvben, vagy megjelenés előtt beszélgetett színészekkel?
Declan Donnellan: Kizárólag a saját megfigyeléseimre támaszkodtam. Egy darab színpadra állítása helyett jóval inkább arról szól, hogy miben rejlik a színészi játék varázsa. Rendezőként bizonyos értelemben felelősséggel tartozunk a színészeink iránt, és ezért nem kerülhetjük meg a színészi játékkal kapcsolatos kérdések átgondolását. A színész időről időre segítségre szorul, és meg kell próbálni megtalálni ennek a módját. Már csak azért is kell az alakításon és a színészi feladaton gondolkoznunk rendezőként, mert adódhat úgy, hogy a színészen a közös játék segíthet egy adott pillanatban. Azt hiszem, minden emberi lény színész. Ahogyan idősebbek leszünk, ez csak egyre jobban fejlődik. Ez az egyik legnagyobb felfedezés az életünkben, és Shakespeare meglehetősen fiatalon megragadta ezt. Calderónra és a művére utalva: az élet szerintem nem álom! Az egyetlen elérhető „működési mód”, ha az életünket az alakítás irányítja. Ez nem azt jelenti, hogy az életben hazudunk, ahogyan a színészi alakítás sem hazugság! Az édesanyánktól úgy tanulunk, hogy utánozni kezdjük, hogyan is kell élni, a hangját, a mozdulatait, a játékait. Ha elsajátítjuk a szabályokat, „színpadra állhatunk”. Veszélyesnek tartom az igazmondás és a színészi játék közötti szembeállítását. Hazudni nem jó dolog, de az alakítás az emberi létezésünkből fakad.
Az interjú folytatása a Színházi Olimpia weboldalán olvasható.
Szerző: Lukácsy György
