A magyarok nem a bolygót akarják megmenteni, hanem jobban akarnak élni. Ugyanakkor minden olyan bolygómentő ötletre vevők, amely pozitívan befolyásolja (vagy legalább nem rontja) a tágabban értelmezett életminőségüket – ez olvasható ki a Foundation for European Progressive Studies, a Friedrich Ebert Alapítvány és a Policy Solutions Zöld kommunikáció Magyarországon – Környezetvédelmi narratívák társadalmi fogadtatása című, friss kutatásából. Az eredményeket összegző tanulmány fő tanulságát talán úgy lehetne összefoglalni: ha a politika akar valamit kezdeni a legfontosabb környezetvédelmi problémákkal, és szeretne hozzá társadalmi támogatást szerezni, most tálcán kapja a megoldásokat. Ami persze illúzió – jelen állás szerint a politikai felépítményt a környezetvédelem kapcsán leginkább az érdekli, hogyan lehet a legkisebb politikai kárral megúszni a tétlenséget, valamint az intézményrendszer és a szabályozás tizennegyedik éve tartó monoton leépítését –, ám mégsem haszontalan, ha tudjuk, hogyan gondolkodnak honfitársaink a fenntarthatóság legégetőbb kihívásairól: hátha egyszer eljön a cselekvés ideje.
Üdítő tapasztalat, hogy zöldügyekben viszonylag pontosan látszanak a kormányzati kommunikáció korlátai. Az Orbán-kabinet a környezeti kríziseket igyekszik úgy láttatni, mint a multinacionális nagyvállalatok nemzet(állam)ellenes gaztetteit, amelyhez sem a kormánynak, sem a hazai tőkének nincs köze. Ez a keretezés azonban a gyakorlatban nem működik:
az állampolgárok úgy látják, hogy ha a gazdaság kárt tesz a környezetben, akkor az elsősorban szabályozási probléma, és még a „tőkéseknél” is szívesebben haragszanak miatta a politikusokra.
A magyar dacosság a válaszokban is kiütközik: a kényszer, a büntetés helyett a többség inkább kedvezményekkel lenne rávehető a fenntartható(bb) életvitelre. Ugyanakkor az életmódjukon kevéssé szeretnének változtatni, inkább az ipar és az áruszállítás – vagyis az otthonuktól a legtávolabb lévő területek – zöld átállítását pártolnák.
Rendívül súlyos problémának tekintik a légszennyezést, de lakóhelytől függően más-más szereplőt neveznek meg fő felelősként: a budapestiek az autózást, a vidéki városok lakói a gyárakat. Fontos észrevétel például, hogy a dunaújvárosiak tisztában vannak a Dunai Vasmű által okozott környezeti ártalmakkal, és nem is tekintik bocsánatos bűnnek. Látják az emberek a lakosság szerepét is, de – a valóságnak többé-kevésbé megfelelően – alapvetően szegénységi problémaként tekintenek például a fűtési levegőszennyezésre, amely megoldódna, ha az érintetteknek lenne pénzük jó minőségű tüzelőre, fűtéskorszerűsítésre, hőszigetelésre.
A válaszok szerint az elektromos autózás egyelőre nem különösebben népszerű – a megkérdezettek bőven látják az árnyoldalait is –, ami kétszeresen is rossz hír a kormánykommunikáció számára: egyrészt ezzel nem lesz könnyű eladni az erősen elutasított akkumulátorgyárakat, másrészt előbb-utóbb az is átmegy a köztudatba, hogy
ezek az üzemek csak a gyártás környezetterhelését hozzák hozzánk, az áldásos hatásukat azokban a nyugati országokban fejtik ki,
ahová a nagy akkukkal felszerelt e-autók kerülnek. Elemi igény mutatkozna viszont a közösségi közlekedés fejlesztésére.
A fő mumusok közé tartozik a műanyag-csomagolás, illetve a mikroműanyag: az összes fókuszcsoportban elsőként, spontán módon került elő azzal az érzülettel együtt, hogy az emberek magukra vannak hagyva a problémával - sem a kereskedelem, sem más nem kínál gyakorlati megoldásokat a szennyezés csökkentéséhez. Szintén a realitás köszön vissza abban, hogy – főleg vidéken –
a szelektív gyűjtés leépítését, a hulladékkezelési alternatívák beszűkülését tapasztalják, ami csaknem 20 évnyi EU-tagság után, a különgyűjtésre-hasznosításra kapott, összességében ezermilliárdos nagyságrendű uniós támogatások fényében legalábbis nehezen magyarázható.
A válaszok alapján tömegek támogatnák – sőt: sürgetik – a betétdíjas rendszerek bevezetését, illetve kiterjesztését, valamint a visszaváltható üvegek „intézményének” felélesztését.
A kérdések és válaszok egy külön csoportja a jelenleg talán legforróbb zöld témára, az energia/rezsi kérdéskörre vonatkozott. Az állami MVM szerint az emberek 70-80 százaléka a rezsinövelési határ alatt fogyaszt, vagyis a régi áron fűt és világít, a válaszok azonban teljesen másra, durván megdrágult energiahasználatra utalnak.
Széles körben elvárás lenne az otthonok energiahatékonysági korszerűsítésének állami támogatása
(emlékeztetőül: ez lett volna az a program, amelyet a Fidesz 2010-ben megígért, majd inkább a rövid távon több politikai hasznot ígérő, sehova se vezető rezsicsökkentésre cserélt). A meglévő támogatási rendszereket szűknek és – a nem kedvezményezett csoportok – diszkriminatívnak látják. S ha már a kommunikáció állt a kutatás fókuszában:
a „rezsicsökkentés” kifejezéshez már inkább negatív, kormánykritikus érzületek kapcsolódnak
– ez talán magát Rogán Antalt, a rezsikampány szülőatyját is meglepné.
Az energia tematikán belül a másik, nem közvetlenül pénztárcaközpontú sarkalatos kérdés az energiaimport-függőség és az ezzel kapcsolatos gazdasági-politikai kiszolgáltatottság. Hogy a külső függés milyen mértékben zavaró, azt a legmeggyőzőbben az a válaszcsokor illusztrálja, amely szerint az orosz atomenergiával (praktikusan a tervezett paksi bővítéssel) kapcsolatban
az embereket jobban zavarja, hogy ezáltal újra Oroszország felé köteleződünk el, mint a nukleáris energia összes környezeti és egészségügyi kockázata.
A zöldenergia gyorsabb térhódításának, illetve országos léptékben az energiaforrások diverzifikálásának gyakorlatilag csak támogatói vannak – úgy tűnik, a kormány egyedül maradt azzal az álláspontjával, amelyből a szélerőmű-tilalom, a napelemadó, a kisebb-nagyobb naperőművek hálózatra csatlakozásának korlátozása és az orosz atom/orosz gáz kizárólagossága következik.
Így kérdeztek ők
„A zöld átállás nemcsak közpolitikai, hanem kommunikációs kihívás is, amelyhez olyan megközelítéseket kell találni, amelyekkel a lehető legszélesebb társadalmi bázist lehet megnyerni a zöld intézkedések számára. Ebből a célból hat állomásból álló (Budapest belváros, valamint külváros és agglomeráció, Szeged, Miskolc, Veszprém, Dunaújváros) fókuszcsoportos kutatást végeztünk olyan résztvevők bevonásával, akik azokhoz a szociodemográfiai csoportokhoz tartoznak, amelyek kisebb hangsúlyt fektetnek a szimbolikus és posztmateriális kérdésekre, de nem feltétlenül ellenzik a zöld javaslatokat. Habár nem reprezentatív felmérést végeztünk, kutatásunk lefedi Nyugat-, Közép- és Kelet-Magyarország lakóit” – írják a kutatás készítői a módszertani összefoglalóban. Az elemzés struktúráját a Levegő Munkacsoport, a Greenpeace Magyarország és a Humusz Szövetség szakembereivel közösen dolgozták ki.
A tanulmány közpolitikai javaslatai alapján összeállították azokat a kommunikációs paneleket, amelyekkel az említett javaslatokat át lehetne vinni; ezeket 2022. október 3–7. között öt városban hat fókuszcsoportban tesztelték. Vagyis nem csak köztudatban súlyosnak gondolt környezeti ügyek azonosítása történt meg, hanem a működő, az embereket együttműködésre késztető üzenetrendszer is összeállt – a gyakorlatba ültetéshez már tényleg csupán a politikai szándékra lenne szükség.
Greenpeace tüntetett a Kossuth téren a a PET-palackok ellen
Fotó: