Vasárnap, május 7-én jelentette be Zuzana Caputova államfő, hogy szakértői kormányt nevez ki, miniszterelnöknek pedig Ódor Lajost, a Szlovák Nemzeti Bank alelnökét kérte fel. Szlovákia történetében még sem szakértői kormány nem volt, sem magyar nemzetiségű miniszterelnök, így a makulátlan hírnevű magyar szakember mindenképpen beírja magát az ország történetébe.
De nem csak a szlovák történelemben kaphat helyet, a határon túli magyarság több mint száz éves múltjában sem találunk példát arra, hogy magyar vezetője legyen valamely szomszédos államnak. Jelen állás szerint nem is valószínűsíthető, hogy akár Romániában, akár Szerbiában vagy Ukrajnában ilyesmi megtörténjen.
Mi különbözteti meg ennyire Szlovákiát és az ott élő magyarságot a többiektől? Bár arányaiban a legnagyobb határon túli magyar közösségről van szó (az összlakosság mintegy 8 százaléka, 422 065 személy jelölte első identitásként, további 34 089 pedig második identitásként a magyart a 2021-es népszámláláson), minden bizonnyal nem ez a döntő különbség.
A szlovákiai magyar kisebbség a legintegráltabb magyar közösség, az egyetlen, amelynek már tekintélyes hányada nemcsak hogy szlovákiai magyarként határozza meg magát, hanem el is határolódik a „felvidéki magyar” jelzőtől.
Éppen ezért esetükben „erdélyi, vajdasági, kárpátaljai” magyar szemszögből azonnal fel is merül az asszimiláció gyanúja. Az integráció és asszimiláció közötti ingatag választóvonal helyes meghúzása amúgy is kényes és bonyolult kérdés, minden kisebbség számára kihívást jelent.
A szlovákiai magyarság kezdetben ugyanazt az etnikai alapú politikai érdekérvényesítési modellt követte, mint általában a kárpát-medencei sorstársak, 2009-től kezdődően viszont egy különutat is kipróbált. Egyik sem bizonyult nyerőnek, az útkeresés folytatódik, az viszont már szinte biztosra vehető, hogy az etnikai alapú politizálás-érdekérvényesítés modell kifutottnak tekinthető.
2009-ben jött létre Bugár Béla vezetésével a Híd-Most magyar-szlovák vegyespárt, amely azonban a kisebbségvédelmet ugyanúgy felvállalta, mint az etnikai alapú MKP. 2020-tól azonban egyáltalán nincs magyar párt a pozsonyi parlamentben és úgy tűnik, valós igény sincs erre, hiszen a két nagy rivalizáló pártból létrejött egységes magyar Szövetség támogatottsága messze a parlamenti küszöb alatt van. Mindeközben Romániában és Szerbiában az RMDSZ és a VMSZ rendre bejut a parlamentbe önálló erőként, az etnikai hívó szó máig elégnek bizonyul ahhoz, hogy megszerezzék az élő magyarok voksait, annak ellenére, hogy tevékenységükkel nem mindenki elégedett.
Szlovákiában azonban az, hogy egy párt magyar, a magyar szavazónak is kevés, ideológia és szimpátia alapon szavaznak szlovák pártokra.
A magyar kormányhoz való viszonyulás is más mind lakossági, mind politikai szinten Szlovákiában. A Híd pártot soha nem fogadta el magyarként az Orbán-kormány, a közösség egy részét így eleve kizárta a nemzeti együttműködésből. Velük együtt taszította el és veszítette el a párt támogatóit is, nem véletlen, hogy egyetlen magyar határon túli közösségben sem annyira erős és látható az orbáni politika elutasítása, mint Szlovákiában.
Ódor Lajos miniszterelnöki kinevezése kapcsán a kolozsvári maszol.ro portálnak nyilatkozva az Orbán-kormány-közeli ma7 portál rovatvezetője kiemelte például, hogy a szlovák média méltatja ugyan a kormányfőjelölt felkészültségét, de gyakorlatilag elhallgatja, hogy magyar. A térségünkben megszokott szemüvegen keresztül értékelve ez valóban így igaz, ugyanakkor azt sugallja, hogy
Szlovákia felnőtt arra a szintre, ahol a nemzetiségi hovatartozás nem jelent akadályt egyetlen állampolgár érvényesülése útján sem.
És ehhez asszimilálódni sem kell, Ódor Lajos ugyanis nyíltan vállalja nemzeti hovatartozását.
Sem a lakosság, sem a politika nem kapott a szívéhez azért, mert magyar miniszterelnöke lesz az országnak, a politikai támadások sem magyarságát pécézik ki. Az Ódor-kormány jövő héten vélhetően nem kapja meg a teljes jogkörű működéshez szükséges támogatást a parlamentben, de nem a kormányfő és egyes minisztereinek nemzetisége miatt, hanem azért mert a nagy pártok többsége inkább előbbre hozná a szeptemberre esedékes eleve előrehozott választást. Ódor máris az Orbán-kormány kedvenc szlovák politikusa, Robert Fico célkeresztjébe került, aki „Soros emberének” nevezte a leendő miniszterelnököt, aki szerinte máig a Soros fizetési listáján szerepel, lévén a Közép-Európai Egyetem előadó tanára. Másrészt azt róják fel Ódornak, hogy a progresszív liberális Caputova „embere”, azaz maga is liberális, ami bizonyos körökben Szlovákiában is szitokszó. Mindezek ismeretében aligha várható radikális változás a magyar-szlovák kétoldalú viszonyban, főképp úgy, hogy Budapest nem is titkolja, hogy Fico választási győzelméért szurkol.
Hogy milyen változást, esetleg áttörést hozhat egy nemzeti kisebbséghez tartozó kormányfő kinevezése - mégha jól meghatározott átmeneti időre is - egy régiónkbeli többnemzetiségű országban, az egyelőre megjósolhatatlan, csak remélni lehet, hogy utólag olyan fordulópontnak bizonyulhat, mint 1996. decembere a romániai politikában. A Markó Béla vezette RMDSZ a magyar kisebbségtörténetben először vállalt kormányzati szerepet. Akkor nemzetárulást, kollaborációt kiáltott a Tőkés László nevével fémjelzett ellenzék, később viszont az ésszerű integráció követendő modellje lett a Kárpát-medencében. A román lakosság és politikum pedig mára gond nélkül el tudja fogadni a magyar minisztereket.
A pozitív diszkrimináció sem csodafegyver
Horvátországban és Szlovéniában történelmileg sem volt soha a többi szomszédos államhoz mérhető nagyságú magyar közösség, mára viszont gyakorlatilag a felszámolódás utolsó szakaszába kerültek.
A Trianon előtti utolsó népszámláláson, 1910-ben a mai Horvátország területén a magyarság létszáma összesen 70 ezer volt, 2011-es népszámlálás már csak 14 048 magyart talált a 3,87 milliós országban. Azóta e szám tovább csökkent.
A 2,066 milliós Szlovéniában már a 2002-es népszámlálás során is alig több mint 6200-an vallották magukat magyarnak, míg 1921-ben még 20-25 ezer magyart jegyeztek, az akkor 92 ezres Muravidék régióban. A szlovéniai-muravidéki magyarság felszámolódása az egyik leglátványosabb példája annak, hogy bármely kisebb létszámú, arányú nemzeti kisebbség asszimilációja, felmorzsolódása elkerülhetetlen és megállíthatatlan még példaértékű kisebbségvédelmi intézkedésekkel is.
A szlovén kisebbségpolitika ugyanis ilyen, de ez sem segít azon, hogy például már a 2018-2019-es tanévben mindösszesen 297 diák vett részt a magyar vagy kétnyelvű oktatásban. Ennek ellenére a szlovén alkotmány biztosítja a szabad anyanyelvhasználatot, az őshonosnak tekintett magyar és olasz nemzeti kisebbség esetében pozitív diszkriminációt alkalmaz, többletjogokat biztosít az oktatás, a kultúra, a tájékoztatás területén, valamint az anyaországgal történő kapcsolattartás terén is, és mindezt a szlovén állam anyagilag is támogatja. Az alkotmány ugyanakkor kötelezően parlamenti helyet biztosít mindkét kisebbség egy-egy képviselőjének, az önigazgatási nemzeti közösségről szóló törvény pedig közösségi szinten is biztosítja a nemzetiségi önkormányzati képviseletet.
Szlovéniában is van nyelvtörvény 2004 óta, de az államnyelv mellett a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken a magyart és az olaszt is hivatalos nyelvként ismeri el.
Van-e még visszaút?
A szomszédos országokban élő magyar kisebbségi közösségek közül kétségtelenül, a kárpátaljai magyarság helyzete a legnehezebb, a legrosszabb és a leginkább kilátástalanabb. A háború erre csak rátett egy lapáttal, alapvetően nem befolyásolta, csupán felgyorsította a negatív folyamatokat.
Az ukrajnai-kárpátaljai magyarság számszerűen és az adott országon belüli részarányát tekintve is a legkisebb kompakt közösség, de hogy pontosan hány magyar él Ukrajnában jelenleg, arra vonatkozóan csak becslések voltak már a háború kitörése előtt is, azóta pedig már becsülni sem lehet.
Ukrajnában az utolsó, egyben az ország függetlenné válása óta egyetlen népszámlálást 2001-ben tartották. Ekkor az összlakosság 48,4 millió, a magyarok száma 152 ezer volt. A magyarországi lakossági nyilvántartó adataiból viszont azt látszik, hogy 2021-re, vagyis még a háború kitörése előtt a kárpátaljai magyarok közel fele (71 ezer fő) áttelepedett Magyarországra.
Az ukrajnai magyarok hátrányos helyzetét és távlati túlélési esélyeit kezdettől elsősorban a közösség alacsony száma és az országon belüli részaránya befolyásolta. Ezen okból kifolyólag sem számított soha politikai tényezőnek az ukrajnai magyar közösség, sőt, regionálisan, a magyar köztudatban magyarként élő Kárpátalján sem volt soha többségben. Bár két –egymással rivalizáló – érdekképviselete is volt-van, a kijevi törvényhozásba önállóan nem tudtak képviselőt küldeni, a jogi környezet ilyen mértékű pozitív diszkriminációt sosem biztosított, de egy-egy többségi párt listáján időnként kapott helyet valamelyik magyar szervezet küldötte. Aki nyilván nem osztott vagy szorzott, befolyásolni még a befogadó ukrán párt kisebbségpolitikáját sem tudta.
2014-ig azonban nem beszélhetünk kimondottan kisebbségellenes jogi környezetről, az addig zajló kivándorlás elsődleges oka a szegénység, az ország sanyarú gazdasági helyzete volt. A kivándorlás azonban tovább erősítette az amúgy is elöregedő, szórványosodó magyarság természetes asszimilációját is.
A 2014-es rendszerváltás, a Majdan sikere után először a kedvező kisebbségi törvényt helyezte hatályon kívül a kijevi kormányzat, majd 2017-ben és 2019-ben megszületett az anyanyelvi oktatást gyakorlatilag felszámoló oktatási törvény és az anyanyelvhasználatot korlátozó nyelvtörvény. Ezek igencsak megnehezítették a nemzeti kisebbségek közösségként való túlélési esélyeit Ukrajnában, az eleve kettős állampolgársággal rendelkező magyarok esetében felgyorsították a kivándorlást, a fiatalokat pedig magyarországi iskolák felé orientálták.
Az ukrán-magyar kapcsolatok megromlása, a magyar kormány háborúhoz való viszonyulása célponttá is tette a közösséget, ami azt valószínűsíti, hogy a háború befejezése után sem valószínűsíthető a magyarok tömeges visszaköltözése Ukrajnába.
