Sipos Gyula, írói nevén Albert Pál és Pomogáts Béla sorsát különös erő tartotta együtt. Ugyanabba az elemi iskolába jártak, egyetemistaként ‘56-ban ismét találkoztak. Két hete egyidőben távoztak az élők sorából. Mindketten a kilencedik évtized küszöbén álltak, mindketten teljes életet éltek, befejezett életművet hagytak hátra. Mindketten az irodalom szolgájává szegődtek egész életükben, s mindketten a szabadság, a liberális demokrácia rendíthetetlen hívei voltak. Mindkettejüknek sikerült olyan életformát kialakítani, amelyben „sziszegve se szolgáltak aljas, nyomorító hatalmakat".
Pályájuk azonban különbözött.
Pomogáts Bélát ötvenhatban a független diákszövetség elnökévé választották. Ezt a hatalom internálótáborral jutalmazta, majd beszervezési kísérlet következett, amelyet elhárított. Szabadulása után a hatalom kegyeit nem kereste, először egy külvárosi gimnázium taposómalmába kényszerítették, de kivárta, hogy választott hivatását, az irodalomtörténeti kutatást gyakorolhassa. Nézeteit témaiból lehet kiolvasni. A hatvanas-hetvenes években a tabunak számító Erdéllyel kezdett foglalkozni. Déry Tiborról, Pilinszky Jánosról, Illyés Gyuláról, Juhász Ferencről, a hajdan népi írókként emlegetett alkotókról írt könyveket.
Amikor erre lehetősége nyílt, hatalmas energiával dolgozott, évente több könyve jelent meg, ezzel egyidőben tanulmányokat, esszéket közölt hazai és erdélyi folyóiratokban. Írásait pontosság, mélyre ható elemzés, szókimondás jellemezte. Ötvenéves korában már a huszadik századi és a kortárs irodalom tekintélyének számított. Télen-nyáron autójával látogatta a szomszéd államok magyar kisebbségeit, rendszeresen utazott Nyugat-Európába, különösen Francia- és Olaszországba.
Az úgynevezett közéletiségtől hosszú ideig tartózkodott. A rendszerváltás után az MDF képviselőnek jelölte – volna. Az Antall Józseftől érkező ajánlatot először elfogadta, de amint kiderült, hogy a pártban a liberális demokraták mögé bújva ki mindenki áll, visszavonult. Később két mandátumot töltött az Írószövetség elnöki posztján, józan szóval, kompromisszum-kereséssel egyben tartotta az egymással összeférhetetlen táborokat. Ő volt az utolsó elnök, akinek ez sikerült. Érdemei közé sorolnám, hogy barátjával, Béládi Miklóssal együtt ők szorgalmazták az „ötödik síp", a Nyugaton élő magyar írók befogadását.
Az öregedés utolsó stációit nehezen viselte el. Alkotóerejének fogyása, az ország szellemi és anyagi romlása, saját tehetetlenségi érzése kínozta. Bezárkózott. Ilyen helyzetben a jó szó sem segít. Vigasz, ha egyáltalán, hogy utolsó napjaiban nem szenvedett.
Pomogáts Béla rendkívül gazdag életműve monográfusára vár. Aki századunkat, a magyarság szemünk előtt játszódó tragédiáját kívánja megérteni, könyveit lapozva közelebb juthat az igazsághoz.
***
Sipos Gyula 1956 őszén Párizsba érkezvén már elegánsan beszélt franciául. Tanári oklevelet szerzett, de állást nem vállalt. Egyéniségét az „homme de lettres" kifejezéssel lehet meghatározni, ennek magyar megfelelője: írástudó. Irodalmi munkásságának java esszékből áll. Ennek a laza, sokirányú elkalandozást tűrő műfajnak Franciaországban több évszázados hagyománya van, a magyar irodalomban Szerb Antal és Halász Gábor neve fémjelzi.
Sipos-Albert Pál szenvedélye nem korlátozódott szépirodalomra, vagy szellemtörténetre. Egyetemista kora óta rendszeresen látogatta a színházakat, hangversenyeket, ha tehette, a hét mind a hét napján. Párizs három évszázada mágnesként vonzza a festőket, szobrászokat. Sipos Gyula a galériákban is otthonos volt. Diákként kedvezményes jeggyel, saját, kevés pénzéből, amikor pedig a Szabad Európa Rádióban szabadúszóként tudósítói munkát kapott, hivatalból.
Mint a nyugati emigráció legjobbjainak – Márainak, Cs. Szabó Lászlónak, Szabó Zoltánnak –, Sipos Gyula három évtizedes rádiós tevékenységét Magyarországon is ismerték és – az irodalom és nem a hatalom értékrendje szerint – méltányolták. A Szabad Európa párizsi krónikáját tőlem vette át, amikor családos emberként állandó munkát vállaltam. Pályaképéhez tartozik annak elismerése, hogy a szabadúszás teljes szellemi függetlenséget jelentett. Azt írtuk, amit jónak láttunk, úgy, ahogy ízlésünk, meggyőződésünk diktálta. (A hidegháború korszakában a politikai adások nem így működtek, de ebből mindketten kimaradtunk.) Ezt nem feledve sem hallgathatom el, hogy amerikai munkaadói „elfelejtették" nyugdíjjárulékát befizetni. Amikor az adás megszűnt és ő nyugalomba vonult volna, egyetlen fillér nélkül maradt. Ha francia felesége nem áll mellette, az éhen haltak sorában emlegethetnénk.
A rádióban elhangzott írásainak egy részét Borbándi Gyula nyomtatásban közölte az Új Látóhatárban. De a párizsi Irodalmi Újságban és a Magyar Műhelyben is megjelentek az esszéi, kritikái. A rendszerváltás után esszéinek javát két kötetben (Alkalmak és Alkalmak. 2) adták ki Budapesten. Amit Pomogáts Béla életművéről állítottam, fokozottabban érvényes Sipos Gyula írásaira. Bizonyára akad a jövőben fiatal irodalomtörténész, aki pályájának ma még feltáratlan mozzanatait, illetve mögötte a korszak és az ember képét felrajzolja.
