Újabb mérföldkőhöz érkeztünk. Nem olyan látványos, amilyen majd az első csók lesz, vagy az első jogosítvánnyal megtett út, amikor már nem ül mellette az oktató. Viszont olyan fontos, hogy német nyelvű igazolvány tanúsítja, hogy a Dusán nevű tanuló immár töltőtollal is írhat. Mert eddig csak ceruzával rótta a betűket az írófüzetbe, kanyarította a görbéket, húzta az egyeneseket, ügyelt rá, hogy a vonalak között maradjon, majd miután letette a „vizsgát”, megkapta az igazolást, amit igencsak ünnepélyesen nyújtott át neki a tanítónő.
Az igazolás birtokában büszkén mentünk íróeszközt vásárolni, ami legalább olyan komoly művelet volt, mint amikor Harry Potter a hírhedt Ollivandernél, Nagy-Britannia legjobb mesteremberénél vette meg a varázspálcáját, amelynek anyaga – ki ne tudná – magyal, a magja főnixtoll, 11 hüvelyk és kellemesen rugalmas. Nos, az első patronos töltőtoll kiválasztását is hasonló gondosság előzte meg a boltban, hogy kellemesen simuljon az ujjak közé, szinte eggyé váljon a kézzel, és így a lehető legtermészetesebb módon gördüljön elő belőle az igazi varázslat. Teljes világokat létrehozó igék vagy önelégült birodalmakat romba döntő átkok, csupa olyasmi, amire csak az ember, pontosabban csak a mugli képes, és ami mindennél jobban megkülönbözteti őt a bolygó más lényeitől. Úgy is mondhatnám, hogy ebben áll különleges hatalma, s abban bízom, hogy talán ez is menti majd meg.
Ahogy másnak az emberiség története a tűzgyújtással vagy az első fegyverrel indul, számomra az írás ősképével, amikor már rögzíteni, ne adj’ isten már elmesélni szeretett volna valamit közös ősünk. Előbb csak a barlangok falán, aztán bőrön, agyagon, papiruszon. De a varázslat maga mit sem változott az évezredek során: ahogy akkor, ma is bizsergető érzés teremteni, életet lehelni a holt anyagra, betűkké formálni a bennünk gomolygó gyarlóságot, mindenséggé formálni egyszeriségünket. És ez megérinti az embert az első szavak leírásánál, ahogy az ősembert is, amikor büszkén lépett hátra, hogy megszemlélje a barlangrajzait. Valamit hagyott maga után. Beteljesítette rendeltetését.
Azért is nézem különös büszkeséggel Dusi betűit, mert én akkor is csúnyán írtam, amikor szépen formáltam a betűket. Pacát ejtettem a még hagyományosan, tintás üvegből itatott tollal, vaskosan és keserűen sercegett a papíron a tollhegy, s nemritkán elmaszatoltam a még tűrhető küllemű szavakat is, vagy a sok radírozástól kilyukasztottam a lapot. És ez csak rosszabbodott, miután elhagyhattam az iskolát, és vele a vonalak szigorúságát. Újságíró koromban tudtam, hogy két-három napom van megírni a cikket a jegyzeteimből, azután ugyanis már olvashatatlanná válik még a magam számára is. Igazából nem is olvastam, hanem egy-egy ákombákom kapcsán felidéztem, hogy mit is mondott az interjúalany, ha viszont az emlékezés kifakult, maradt a krikszkraksz.
Megváltás volt, amikor annak idején elektromos írógépet kaptam születésnapomra, majd az első személyi számítógépet karácsonykor, hogy a betűim végre katonás rendben sorakozhassanak, és mások számára is élvezhetővé váljon, amit leírok. Már ha jól végzem a dolgom. És mindezt úgy, hogy nem látszanak a teremtményen varratok, a leadott szöveg ugyanis így nem árulkodik az áthúzásokról, a betoldásokról, a kényszeres átírásokról, hogy ne legyen szóismétlés. A régi szerkesztőségekben, ahol még papíron adtuk le az anyagokat, három, max négy javítást engedélyeztek az oldalon, amit én mindig túlléptem. Egyszerűen nem tudtam megállni öt alatt, pedig akkor elvileg már újra kellett volna gépelni az egészet. Persze mindig megkegyelmeztek a fiatal és feltörekvő újoncnak, s már csak azért kellett drukkolnom, hogy a megfelelő módon olvassa ki a betoldásaimat a beíró, a pirruszi győzelemből ne legyen priuszi (nem minden beíró hölgy volt topon görög műveltségből). Csak akkor nyugodtam meg némileg, amikor egy nap láthattam Proust nagy műve, Az eltűnt idő nyomában kéziratát: azt a rengeteg betoldást, amit a lapok alá ragasztott, egymás után, hogy végül leporellóként kellett kihajtogatni az oldalakat. És meg is maradt a kinyomtatott szövegben ez a túlburjánzás.
Ma is irigylem azokat az írókat (például Esterházyt), akik előbb szó szerint leírták a műveiket, és csak azután vezették be a gépbe. Így maradt a szövegen valami jó értelemben vett kézművesség, teste volt, tapinthatósága és tartása, másként lélegzett a kétszer dagasztott anyag. A gondolatok sebessége ilyenkor a kéz sebességéhez idomult, és mindketten le kellett, hogy győzzék a papír és toll ellenállását. Küzdeniük kellett a megszületésért.
Nézem Dusi ujjait, ahogy vezeti a tollat, vagy ahogy olykor a toll vezeti őt. Gondosan összehajtogatom még a piszkozatokat is és elrejtem a fiókomba. Ha nagyon megakadok valahol, ha nincs ötletem a következő mondatra, ezeket szoktam olvasgatni. Szinte felvillanyoz (és könnyekig meghat) az igyekezet, hogy az elnagyolt betűkből létrejöjjön az az érzés, amit át kívánt adni. Őszintén hiszem, hogy ezeknél a girbe-gurba, a helyesírást csak messziről követő szavaknál nincs nagyobb kincs a világon.
