Amilyen kis naiv vagyok, azt hittem múlt pénteken, hogy Pesten a Nyugatiban felülök a Debrecenbe tartó IC-re, utazás közben megírok két-három cikket, majd Debrecenben megpuszilom a két hete nem látott leánykámat, majd lesz egy kellemes, együtt töltött hétvégénk.
Ebből nem lett semmi, de hát magamra vessek, mást nem hibáztathatok, a Magyar Államvasutakat pláne nem, pedig a Magyar Államvasutak akadályozott meg abban, hogy Debrecenbe vonatozzak, megpusziljam a két hete nem látott leánykámat, majd legyen egy kellemes, együtt töltött hétvégénk.
A 10 óra 23 perckor induló Tokaj IC-re volt jegyem, de gyanús kezdett lenni, hogy 10 óra 22 perckor még nem volt kiírva, hogy a szerelvény melyik vágányról indult. Több százan figyeltük pedig a kiírást, természetesen állva, a Magyar Államvasutak ugyanis nem teszi lehetővé a várakozóknak, hogy az információs táblával szemközt leüljenek, ugyanis a Nyugatiban az az információs táblával szemközt nincsenek padok. Ez is milyen már. Az állami vasúttársaság az utasok pénzéből működik, de az utasoknak annyi szívességet nem tesz, hogy a Nyugatiban kényelmesen üldögélve várják az információkat.
Majd 10 óra 23 perc után megjelent egy kiírás az információs táblán: a Tokaj IC Ceglédről indul.
Ezen alaposan megdöbbentünk. Úgy értem, felzúgott a tömeg.
Ezt eddig nem tudták? Miért most kellett megtudnunk? S különben is, hogy megyünk most Ceglédre? S onnan mikor indul tovább az IC?
Óriási tömeg rohamozta meg tíz percen belül az ideiglenesen konténerben működő jegyirodát, ahol a kb. 8-10 pénztár közül persze a fele sem volt nyitva. Minek is? Tele van a pályaudvar utasokkal, akik információra éhesek, hát persze, hogy nem nyitunk meg újabb pénztárakat. Előttem egy tanár külsejű, hetvenhez közeli úr próbálta megtudni, hogy ő a Tokaj IC-re szóló helyjeggyel mikor és hogyan jut el Debrecenbe, de nem tudta meg. A pénztáros azt mondta neki, hogy üljön fel a ceglédi vonatra, és menjen el Ceglédre.
– Jó, de onnan mikor indul az IC? – kérdezte az utas, mire a nő azt mondta:
– Nem tudom.
– Mikor jutok el Debrecenbe? – kérdezte az utas.
– Nem tudom.
Akkor jöttem én. Gondoltam, visszaváltom a jegyet, adják ide a pénzemet, és többé ne lássuk egymást. De miután kártyával vettem meg a jegyemet, a kártyámat kellett a leolvasóhoz tartanom.
– Most utalják vissza a pénzt? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta a nő.
– Hanem mikor? – kérdeztem.
– Nem tudom. Talán 2-3 nap, mire jóváírják – válaszolta.
Kedvem lett volna neki azt mondani, hogy reggel, amikor a jegyemet vettem, miért nem mondhattam úriasan, hogy tudják, mit? Adják ide a jegyet, és majd kifizetem, de nem tudom, hogy mikor. Talán 2-3 nap múlva.
De nem szóltam. Nyeltem csak nagyokat, s közben a mögöttem torlódó sorból kiszűrődő, felháborodott reakciókat hallgattam. „ Miért hagyják lerohadni a MÁV-ot?” „Miért nem a MÁV fejlesztésére költik a pénzt?” „Miért nem működik ez a kibaszott állami cég?”
Kedvem lett volna azt válaszolni, hogy nem tudom, nem tudom, nem tudom. Pedig tudom. Mindenki tudja.