- Menny a pokolba’ (Leo Perutz: A svéd lovas)

Egy tolvaj és egy nemesi sarj találkozik egy elhagyatott malomban. Nem, ez nem egy vicc kezdete, annak elég rossz lenne, hanem Leo Perutz eredetileg 1936-ban megjelent regényének alapszituációja. A hazánkban a családja révén is ismert – lásd a pápai textilgyár történetét a huszadik század első felében és a város mai labdarúgócsapatának nevét (Pápai Perutz FC) –, de irodalmi munkássága által sem ismeretlen (Az Utolsó Ítélet mestere, Éjjel a kőhíd alatt, Szent Antal tüze, Kilenc és kilenc között, Bolinár márki), német nyelven író szerző magyarul is olvasható műveinek száma A svéd lovassal ismét eggyel nőtt, méghozzá egy a tizennyolcadik század legelején játszódó, első látásra történelmi regénnyel.
A cselekmény hátterében ugyanis XII. Károly svéd király és a moszkovitaként jellemzett II. (Erős) Ágost lengyel király seregei közti pusztító háború zajlik.
Christian von Tornefeld svéd nemesifjú a királya hadba hívó szava elől menekül dezertőrként Sziléziába, s lel útitársra a csak Kakascsenőként emlegetett tolvajban, akivel egy magát élő fuvarosnak mondó, de hitük szerint már halott és kísérteni vissza-visszajáró molnár pajtájában nyer ideiglenes menedéket. A furfangos tolvajnak sincs sok vesztenivalója, mert az őt űző dragonyosok és a bitó elől csak a szomszédos püspökségi birtok rabszolgaélete jelentene számára átmeneti kitérőt. A lerobbant, s nem e világinak tetsző malomból a szomszéd uradalomba átruccanó tolvaj a küldetése során azonban megismeri az ifjú svéd még gyerekként „eljegyzett” mátkáját, Maria Agnetát, s azonmód szerelembe esik, kész is már a terve: szerepet/életet cserélnek társával. Az immár identitástolvaj ígéretet tesz, hogy berukkol a svéd seregbe, és teljesíti katonai küldetését (valamint átadja a féltve őrzött ereklyét, Gusztáv Adolf egykori svéd király önnön vérével átitatott bibliáját, mely a családban öröklődött, a jelenlegi királynak), míg a naiv ifjú a püspöki öntödék testi-lelki poklában tűnik el a világ szeme elől. Megegyeznek. S ki-ki indul a maga útjára.
Mi, olvasók a névtelent követjük az elbeszélő által, aki mielőtt nemes úrrá, „svéd lovassá” lenne és felvirágoztatná a birtokot és felségül venné újdonsült szerelmét, gyermeket nemzve neki, tolvajból egypár évre „istenrablóvá” válik, s haramia­csapatával templomokat fosztogat, megteremtve anyagi függetlenségét a feudális világban. Kilenc év múltán aztán ismét találkoznak ugyanott, ismét kétségbeesetten, menekülve, lelkiekben megváltozva, készen arra, hogy újra a másik szerepébe bújjanak. A múltjuk azonban utoléri őket – ahogy a végzetük is.
Merthogy ennek a nem tolakodó módon, de igen gazdagon bemutatott történelmi korszaknak a háttere előtt zajló történet egyben a középkort idéző keresztény misztérium-moralitás színjátékot is feleleveníti, ahol a Jedermann, az Akárki/Mindenki (lásd a névtelen „svéd lovast”) lelkéért folyik a földi és túlvilági küzdelem – drámai látomások, belső vívódások megjelenítésével, a megváltás reményében, ígéretével.
Hogy milyen sikerrel? Nos, az olvasó csak nyerhet az ügyleten: az elbeszélés nyelvezete ugyanis bűbájos hatású – Tatár Sándor fordító kiváló ízléssel és érzékkel ültette át a regényt magyar nyelvre.
A nem archaizáló, ám mégis a régiesség hatását keltő szavak, kifejezések egy történelmi alapozottságú, keresztény-babonás hitvilágú mesés világba kalauzolnak el bennünket. Nemhiába méltatta Daniel Kehlmann német–osztrák kortárs író e szavakkal pályatárs-elődjét: „Perutz a német irodalom kiemelkedő mágikus realistája. Alapvetően azt csinálja, amit Márquez és Borges is felfedezett magának: rezzenetlen, nyílt arccal mondja el nekünk a csodálatost, a felfoghatatlant és a varázslatost.”
Leo Perutz eredeti végzettségét tekintve matematikus volt, a biztosítási szakmában máig egy képlet őrzi a nevét. Ám az is biztos, hogy az íráshoz és a metafizikához is nagyon értett. (Ford. Tatár Sándor, Múlt és Jövő, 2022. 234 o.)