Egy férfit és egy nőt fogtak el a zöldhatáron, ahogy az éj leple alatt Jugoszlávia felé lopakodtak kisbabájukkal 1952. július 16-án. A kihallgatásokon kiderült, hogy az eset mégsem a szokványos „illegális határátlépés kísérlete”. Váratlanul nagy hal akadt az Államvédelmi Hatóság horgára: szökésben lévő háborús bűnös.
Megadja Ferenc (1919–80), egy kazánfűtő és egy viceházmesternő pesti születésű fia háborús frontszolgálat után csatlakozott a nyilasokhoz 1944 tavaszán. Szálasi rémuralma alatt kitelepítési kormánybiztos, a hírhedt Városmajor utcai pártházban „védelem- és megtorlásvezető”, a „Hűségház” (Andrássy út 60.) parancsnokhelyettese. Zsidótlanítás jelszavával rabolt, gyilkolt.
A felszabadulás után nem állíthatták népbíróság elé, mert a szovjet fogságból meglépett és nyoma veszett. Inkognitóban bujkált Szegeden, majd Hódmezővásárhelyen, mialatt szintén pártszolgálatos László öccsét halálra ítélték és felakasztották. Kovács Sándor álnéven hét évig volt béres dél-alföldi tanyákon. Algyőn összemelegedett a szomszédasszonyával, Mórahalmi Jánosnéval, a viszonyukból született gyermekkel próbáltak szökni.
Ekkor, a lelepleződés után jött a megmagyarázhatatlan fordulat. Az ÁVH-nál úgy döntöttek, elküldik kémkedni – méghozzá pont Jugoszláviába. Az akciót az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dokumentumok alapján részletesen rekonstruálta Soós Mihály történész („Szlavkó” és az ÁVH, Betekintő, 2014/3.), de ő sem jött rá, mi az ördögöt képzelhettek Péter Gáborék…
Mórahalminét túsznak lecsukták, kislányukat nevelőotthonba adták. A szökevény rokonait, ismerőseit bevitték, fenyegették, néhányukat beszervezték – a konspiráció azt a látszatot keltette, hogy Megadja átjutott a határon. Ezalatt Szlavkó fedőnéven ügynöki nyilvántartásba vették, és kidolgozták a legendáját. Feladatul kapta, hogy épüljön be Tito titkosrendőrségébe; még azt is előírták, hogy előbb színleg vonakodjon egy kicsit.
Éjszaka dobták át, október végén, Ószentivánnál. Azután vártak. Jelentést, életjelt, bármit. Két évig nem jött róla hír. Végre megtudták, hogy odaát gyanakodtak rá, egy ideig magánzárkában tartották. Továbbszökött Olaszországba, 1955 tavaszán egy trieszti menekülttáborban látták. Erre az állambiztonságiak cseles levelet írattak neki szeretőjével a kalocsai börtönből – mintha az asszony szabadlábon várná epekedve –, de hiába, arra sem reagált.
Csak később, már a forradalom után tudta meg a hírszerzés egy másik, tevékenyebb spicli jelentéséből, hogy a volt főnyilas Ausztráliában telepedett le, és azzal henceg a többi ottani hungaristának, hogy ’56-ban Csepelen saját kezűleg végzett ávósokkal. Persze az igazat mégsem mondhatta meg nekik: csakis az ÁVH-nak köszönheti, hogy végül megúszta a felelősségre vonást.
A vaskos Szlavkó-dosszié meghökkentő melléfogás dokumentációja. Az egyetlen józan megjegyzést egy bizonyos Kotra Rudolf alezredes fűzte hozzá a jogutódnál, a belügy III/I. csoportfőnökségén, már 1964-ben: „Inkább elítélni, mintsem beszervezni kellett volna.”