A kilencvenes évek közepén a belváros „change money” felszólítástól volt hangos az illegális utcai váltóknak köszönhetően. A piac és az igény akkor is megvolt: a nem konvertibilis forintot a magyarok szívesen váltották át valami keményebb valutára, míg a turisták több forintot kaptak dollárjukért, márkájukért. Az utcai váltók már rég eltűntek, a forint is korlátlanul átváltható, de minden hazafias lelkesedés és kormányzati agymosás ellenére a magyarok többsége idehaza is szívesen lecserélné a jó öreg forintot a közös euróra.
2000 óta az egymást váltó kormányok hibás gazdaságpolitikájának adóssága, hogy a magyar gazdaság mindig nagyon távol volt az euró bevezetésétől. Ami sikerült Szlovákiának, Szlovéniának, Horvátországnak, és amire a bolgárok, valamint a románok készülnek, az nekünk csak álom. A minap Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnöke beszélt arról, hogy a jövő év végére akár teljesíthetnénk is az euró bevezetésnek feltételeit. Ez egyrészt vágyalom a jelenlegi 18-20 százalékos kamatok mellett, a 25 százázalékos inflációról nem is beszélve, de nincs meg rá a politikai akarat sem.
A magyar gazdaság, a polgárok elemi érdeke lenne az euró bevezetése, amit Orbánék nem akarnak: mert akkor nincs költségvetési pénzszórás és nem mellesleg kiderülne, hogy Írországban csak egy euró az a tej, ami nálunk kettő vagy esetleg 2,5. Mindig volt valami orbáni kifogás: az eurózóna összeomlik, nem lenne versenyképes a magyar gazdaság, talán csak a genderfluid érvelés nem került elő.
Az angol „change” nem csak valutaváltást, de változást is jelent. Sok mindenben kell változnunk, változtatni, hogy eurónk legyen. Az euró bevezetése önmagában nem csodaszer, de ha egy gazdaság képes rá, az egy fejlettségi szintet mutat. A horvátoknak sikerült, Orbánéknak nem. Ebben is váltanunk kell!