- A reményen túl

Civileket színpadra vinni mindig kockázatos. Vannak azonban olyan formációk és alkotók, akik elsősorban dokumentarista előadásokba, bevonnak nem hivatásos szereplőket. Nálunk is látható volt például a neves német színházi csoport, a Rimini Protokoll több előadása, számomra az egyik legemlékezetesebb egy szívműtétet dokumentáló produkciójuk volt.

A tíz éve létező és ezt egy fesztivállal ünneplő Stereo Akt független hazai formáció is gyakran nyúl olyan témákhoz, amelyekbe civil szereplőket is bevonnak. A Remény panziónak már bemutatták korábban egy németországi verzióját, ottani aktivisták közreműködésével. Most pedig a fesztivál nyitányaként a Trafóban játszották négy színésszel és hat hazai aktivistával. Boros Martin rendező tehát összeeresztette a hivatásos színészeket a hivatásos aktivistákkal, amelyből izgalmas kísérlet született. Fiktív felütéssel kezdődik, az egyik színész sajtótájékoztatón bejelenti, hogy több társával abbahagyja a színészetet és panziót nyitnak. Ebbe a panzióba érkeznek meg már a valódi aktivisták, akik közül többen - elsősorban Törley Katalin, a Tanítanék mozgalom társalapítója - a médiából is ismertek lehetnek. Az aktivisták különböző szakterületeket képviselnek, így az oktatáson kívül van aki a környezeti egyenlőtlenségekkel, más a lakhatással, szociális kérdésekkel, vagy éppen a meleg jogokkal foglalkozik, vagy foglalkozott. Olyan is, van, mint elmeséli, hogy Ukrajnából menekült nőknek segít méltó egészségügyi ellátáshoz jutni és hozzásegíteni őket a jogaik érvényesítéséhez, legyen szó akár abortuszról is. Kényes témák, sokszor tabuk kerülnek a színpadra. A történetek kerete pedig az, hogy a színészek, akik a panziót üzemeltetik, próbálják szórakoztatni a vendégekként jelen lévő aktivistákat. Sok mindenről szó esik, a legvonzóbb az egészben, hogy megismerjük, mit is jelent ma Magyarországon aktivistának lenni. Milyen kockázatot vállalnak, akik erre adják a fejüket és min kell keresztül menniük.

Az előadás viszont ezeket a megpróbáltatásokat igyekszik oldottan, humorral kezelni. De sok valódi történet, trauma, megdöbbentő, sőt sokkoló adat is bekerült a produkcióba. A civil aktivisták nem válnak színészekké, miközben előre megírt szöveget mondanak, saját történeteket mesélnek, így jutnak el egyfajta személyes kitárulkozásig. Kicsit olyan a hangulatuk ezeknek a monológoknak, akcióknak, szituációknak, mint egy terápiáé. Szükség is van rá, mert mint az előadásból kiderül, rendkívül emberpróbáló terep ma az aktivistáké. Gyakran hamar céltáblákká, megbélyegzettekké válnak. Óriási elhivatottságra van szükség a folytatáshoz. Talán ebben segít leginkább a Remény panzió. Tartalmat ad a panzió nevének. És emellett fejet is hajthatunk azok előtt, akik ezt a hálátlan, de mégis nagyon fontos szerepet, vagyis az aktivizmust, akkor amikor szinte minden ellene szól, vállalják.