Feldereng néhány fotó. Az egyiken a tizenéves nagymamám mosolyog, körülötte a fivérei és a szüleik. Ott, akkor inkább a fiúgyerek számított, nem lehetett könnyű az első tíz-tizenöt éve, a testvérei tanulhattak, őt várták a kukoricaföldek, talán a dédnagymamám is elhitte, hogy jól van ez így, ez a világ rendje. Szétszaggatta a bába kötőjét, így ecsetelte a szülés kínjait, az éjjelt, amikor alig felnőve világra hozta az első gyermekét, az anyámat, és talán már abban a pillanatban eldöntötte, ő majd másképp szeretné csinálni.
Egy másikon az anyám van, fiatalon. Akkoriban még hordott nadrágot, lapos sarkú cipőt, biciklizett, nem bánta, ha fésületlen, mind jól állt neki, milyen kár, hogy sosem láttam így. Sok évvel később végigaggódta a várandósságát, mindent jól akart csinálni, másképp, mint az előtte való generációk, a tökéletesre törekedett, nem tudta, amit én ma már igen, hogy emberek vagyunk, nem baj, ha hibázunk.
Egy harmadikon én vagyok öt évesen, a képet piros kartonból kivágott szívre ragasztottuk az óvodában, anyák napi ajándék volt. Aztán változott a szereposztás az életnek nevezett színpadon, színes felvételeken már az én ölemben ülnek kisgyerekek. Látom az örömet kicsi emberek szemében, évek után is alig hiszem, engem tisztelt meg a sors az ajándékkal, hogy ők itt lehetnek. Hiszen az egésznek ez a magva, emiatt lehetetlen azt megfogalmazni, mit jelent anyának lenni. Az biztos, hogy a válasz nem a testben rejlik, az anyaság nem az, hogy közös volt-e szűk éven át a vér áramlása. A válasz egészen máshol: a szívben, a lélekben lakik. Annak, aki sosem érezte, vagy ha érezte, nem melegítette át az illat, ami egy apró testből árad, az, hogy anya csak egy főnév. Anyának lenni történetek végtelen folyama. Ha nem hatolt még lelkedig egy tekintet, amikor már nyílik az értelem, választ vár, és te nem tudod, mi a helyesebb a kérdésére: igazat mondani, vagy jól hazudni. Ha mindig azt hitted, bátor vagy, de próbára tesz pár óra, amíg nem tudod, hol van. Amíg rettegve várod, hogy lejjebb menjen a láza. Amikor a földön alszol, hogy foghasd a kezét. Ha büszkén azt érzed, egy sikerében talán benne vagy te, egy jókor elhangzott mondatod.
Nincs válasz, nincs jó út, nincs rossz út. Egyszerűen csak szeretni kell az embert, akit gondjaidra bízott a jó sors, a vakszerencse, közben egy percre sem feledni, hogy egy új életet útjára indítani kegy, de hatalom nem jár mellé, nem birtokolhatjuk a csodát, aki anyának szólít. Terelhetjük, biztathatjuk, tanácsokkal láthatjuk el őt, aki velünk tölt a végtelen időből egy morzsányit, majd elindul a maga útján, de nem tehetjük meg, hogy helyette jelölünk meg helyesnek vélt ösvényeket.
Az asszonyoknak, akik világra hoztak bennünket hálával tartozunk. Ennél is nagyobbal már csak annak az embernek, aki átformált, aki anyjaként fog ránk emlékezni, ha már nem leszünk.